Lelki levelek kamaszos szülőknek IV.

Egy lovas barátnőm, aki roppant magas szinten lovagol, edz és idomít, mesélt egyszer egy bölcs, öreg edzőről, aki azt mondta neki: „nem engedem, hogy megverd a lovat, mert még nem tudod, hogyan kell.” Nekem már ahhoz is több hónap lovas tanulás kellett, hogy ezt a mondatot megértsem.

Hát a kamasszal sem mindegy, hogyan konfrontálódunk. Nagyon, de nagyon nem mindegy. Lehet úgy konfrontálódni, hogy utána egy fél életre azt érzi: elárulták, cserben hagyták, rossz volt hozzá a szülője, egyedül maradt a világon, nem értette meg senki. És lehet úgy konfrontálni, hogy másnaptól helyrezökken és irányba fordul, mint egy nagyhajó, amely nekiment a partnak, belerendült, aztán felébredt a kormányos és végre halad, húz éberen, egyenesen előre. Lehet úgy is konfrontálni, hogy azt érezze, te vagy a legfőbb jóakarója, egyetlen igazi szövetségese. Ennek a receptjét is megtanuljuk, sőt, el is gyakoroljuk.

Mert a serdülőknek igenis kell a felnőtt. Kell a minta, kell a támogatás, és kell még ezer más dolog a felnőttől, akkor is, amikor kiskamasz és még sokkal később is. Minden gesztusával azt jelzi: „hagyjál békén, nem érdekelsz, távozz!” – és mégis kellünk: csak nem úgy. Hanem hogy? És hogyan tudod meghallani, mikor kellesz és mikor nem? Hogyan kell élned, kinek kell lenned ahhoz, hogy igény legyen rád még évek múlva is?

Hiszen még sokkal később is táplálhatod őt, ha a viszony, ha a kettőtök személyisége lehetővé teszi. És ez vezet el egy sor újabb kulcskérdéshez: hol van a kamaszkor és az ifjúkor határa? És minek kell történnie azon a határon? Miért fontos, hogy kiadd a felserdült ifjúnak a „felnőttségi bizonyítványt”? És mi a kulcsa annak, hogy később is megmaradjon a jó viszony? Miért fontos, hogy a fiatal tisztelje a szülőjét, és – amin sokan meg szoktak hökkenni – miért fontos, hogy a szülő tisztelje gyermekét? Vajon mit jelent ez pontosan? És újra meg a újra a legfontosabb: hogyan tudod végtelenül élvezni és szeretni azt, hogy serdül és majd azt, hogy felserdült? Ahogyan gyönyörködni tudtunk a tündéri kisbabánkban, a bájos óvodásban: hogy lehet hasonló jóérzéssel végignézni tizen-húsz éves gyermekünkön? Mit értenek kamaszos szülők azon, hogy „hulla cukik voltak ma a gyerekek”?


« Vissza