Mi történik a pszichológusnál?

Pszichológushoz fordulni sokféle helyzetben érdemes lehet. Akkor is, ha nagy a baj, és akkor is, ha csak egy tompa, elhúzódó rossz érzés kísért. Az önismereti munka célja minden esetben az, hogy megteremtsük a belső és külső rendet, a harmonikus kapcsolatok, az öröm és a jó teljesítés lehetőségét. Ennek sokszor, de nem mindig előfeltétele, hogy meggyógyítsuk a múltban megsérült, sebzett vagy mostohán kezelt részeinket. Lényege pedig minden esetben az, hogy megkeressük, felszínre segítsük és megerősítsük saját egészséges, kiteljesedett, jó közérzetű énünket.

Életvezetés – önismeret –– személyiségfejlődés: kéz a kézben járó fogalmak. Együttesen jelzik azt a fajta belső munkálkodást, amelyre rászánja magát vagy rákényszerül az ember, ha válságba kerül, mert súlyos fájdalom, veszteség éri vagy az élete valamiért megtörik, vagy ha valami bántón megváltozik vagy minden összedől. De akkor is, ha csak azt sejti, nem úgy halad az útján, ahogyan azt az emberi élet szerves menetrendje megkívánná. Ha nem érzi jól magát a bőrében, nem harmonikusak a kapcsolatai, ha nem úgy jut előre, ahogyan várta, vagy ahogyan a képességeitől telne. Mások úgy érzik: „már semmit sem értek, ami körülvesz, vagy ami bennem zajlik". Segítségért szoktak fordulni azok, akik saját nem kedvelt énjükkel találkoznak szembe. „Miért kiabálok a gyerekemmel, amikor nem akarok?” „Miért vagyok olyan békétlen és keserű, mint az anyám/apám volt? Hiszen gyerekként én is szenvedtem tőle!” „Miért üldözöm el a társamat, mitől nem merek mélyebbre menni, megnyugodni a párkapcsolataimban?” Az efféle belső vészjelzés az egészséges lélek egyik nagyszerű teljesítménye. Olyan, mint egy épület füstjelző rendszere, vagy autónk hibaüzenetei: érdemes hallgatni rá.

Az önismereti munka első feltétele a teljes megértés, teljes elfogadás. Az az élmény, hogy aki velem szemben ül, teljesen megért és elfogad. Így tőle én is megtanulhatom, hogyan tudom saját magamat megérteni és elfogadni. Hiszen minden változás csak az elfogadás (nem pedig a bűntudat vagy a szégyen, az önkeveslés vagy önkritika) talajáról; csak az erő (és nem a passzivitás vagy gyengeség) pozíciójából indulhat ki.
A pszichológus nem ítél, nem minősít, nem mondja, hogy nem vagyok normális, vagy hogy már késő, mert elrontottam. Itt nem szégyen magunkról beszélni, ez nem vizsga és nem számadás. Olyan alkalom, olyan védett tér, ahol mindent szépen sorban elmondhat és végiggondolhat az ember. Minden megérthető és minden emberi.
Az elfogadás azonban nem elég – csak akkor, ha valahogyan azt is segít megtalálni, merre van előre, és honnan lesz erőnk és tudásunk megtenni a következő lépéseket. Az életvezetési tanácsadás tanácsot nem ad. Egyetlen külső személy, egyetlen szakember sem vállalhatja át a felelősséget a hozzá forduló ember döntéseiért, életéért – hiszen ezzel csak kliensét gyengítené. Hogy nekem mi a legjobb, az bennem dől el és csak belőlem tudható: nekem jó, ha megtanulom meghallani azt a belső hangot, amelyik útba igazít.
A cél az, hogy aki változtatni szeretne az életén és jobban érezni magát a bőrében, minél pontosabban megismerje a saját érzéseit és minél jobban feltárja a saját erejét, lendületét. Az érzéseink szolgáltatnak adatot arról, hogy mire van szükségünk ahhoz, hogy helyreálljon a lelki egyensúlyunk vagy kibontsuk a képességeinket, ha mostanáig félig lefojtva vagy elhanyagolva szunnyadtak bennünk; hogy kifésüljük kapcsolatainkat életünk jelen és múltbéli szereplőivel, ha ezek egyelőre kuszák és fájdalmasak.
Ebben az útkeresésen azonban mégiscsak van segítség: a segítő szakember szolgálhat olyasfajta „élettérképekkel”, amelyek segítenek kinek-kinek mérlegelni és meghozni a saját jó döntéseit. Ezek a térképek segítenek eligazodni saját belső hangjaink ellentmondásaiban, a családi rendszerek, a nagyobb társas rendszerek (csoportok, munkahely, tágabb társadalmi erővonalak), vagy a nemi szerepek és stratégiák útvesztőiben.
Az ember halad egy úton. Lehet, hogy van valamiféle lelkesítő célja, amit a magáénak érez és lehet, hogy nincs; lehet, hogy tudja, merre van előre, és lehet, hogy nem; lehet, hogy erőteljes léptekkel, lendületesen, jókedvűen halad, és lehet, hogy kínkeservesen, sok veszteséggel, vagy szinte sehogy. Ha valaki elakad az útján, ez azért lehet, mert valami az útját állja, vagy valami hátrahúzza. Valami, ami itt maradt a múltból, pedig talán nem is tudunk róla; a tudatunk mélységes fenekére elásva hordozzuk magunkban. Például egy rossz mondat arcpirító, bénító emléke: „ügyetlen vagy, neked semmi nem fog sikerülni”. Vagy valami kimaradt a múltból: a meghallgatás, megértés és a biztatás, egy pozitív tükörkép, a drukkolás. Vagy épp a jófajta, szilárd keret, ami megtart; a meder, ami tiszta partokat szab; egy-két jobb fajta erőpróba vagy keményebben odatett norma, amitől erősödik a gerinc. Megint másokat régi sebek akadályoznak a szabad mozgásban: veszteségek, amiken nem tudták túltenni magukat, így máig is leköti az energiájuk egy jelentős hányadát.
A feldolgozatlan trauma rendszerszinten árthat: fékezi, nehezíti az egészséges kibontakozást. Segíthet, ha újra elővesszük emlékeink közül azokat az eseményeket, amelyek a fékeket, gátakat beépítették, és ezeket az élményeket, érzéseket elmeséljük egy olyan embernek, aki valóban meg is hallja, meg is érti. A megélt veszteségeket meggyászoljuk, az eseményeket pedig a felnőtt ész világosságánál újra megvizsgáljuk és mai fejünkkel újra megértjük. Így tágabb rálátást, kiegyensúlyozottabb értelmezéseket nyerünk, mint korábban, amikor még a gyermeki megélést hordoztuk magunkban. Az így hatástalanított emléket tesszük el aztán az agyunkban egy távoli polcra, s így a régi ártó élményre végre rá lehet csukni az ajtót és végképp átkönyvelni a jelenből a múltba, ahová tartozik. Így már jóval kevésbé fékez, kevésbé akadályozza a további személyiségfejlődésünket, kapcsolataink építését. Megérkezhetünk a jelenbe, hogy onnan már megkönnyebbülve, teljesebb eszközkészlettel, több erővel és reménységgel indulhassunk tovább a saját jövőnkbe.

A belső rendrakás módját, folyamatát meg lehet tanulni és magunkkal vinni további életünkbe. Megtanuljuk, hogyan is működik a belső világunk, így utána sokkal könnyebb lesz rendet tartani. A belső rendrakás: munka. Pontosabban: egyszerre munka és ajándék, teher és megkönnyebbedés. Egyszer érdemes rászánni a fáradságot és az időt, hogy utána súlytalanabb és örömtelibb, eredményesebb és gazdaságosabb legyen a folytatás. A belső rendrakás pozitív folyamat, amely során rengeteg energia szabadul föl, több hely és idő keletkezik az ember életében. Nem csak az aktuális probléma oldódik meg: aki önismereti munkát végez, maradandó, mélyebb tudást szerez a belső törvényszerűségeiről és lehetőségeiről. Utána már hamarabb felépül, ha föl kell épülni; kevesebb veszteséggel él, több teret tud nyitni a jónak. Megtanulja, hogy a szükségesnél nagyobb mértékben ne éljen se a múltban, se a jövőben. Hogy ne vágyódjék el a jelenből, nem fájlalja a múltat, nem félje a jövőt, hanem az itt és most terepén mozogjon, és a jelen életében befogadja mindazt az örömöt és jó érzéssel nyújtsa mindazt a teljesítményt, amit lehetővé tesz a pillanat.

A pszichológus az egészséges énünknek drukkol, segít, hogy ezt az egészséges ént megtaláljuk, felszínre hozzuk, belakjuk és kiteljesítsük.
Csodákat ne várjunk, de megfelelő szakmai vezetés mellett

  • mindenki képes a fejlődésre;
  • a múltból fakadó gátak áttörhetők;
  • a régi traumák feldolgozhatók és ad acta tehetők;
  • az elakadt kibontakozás újraindítható;
  • a veszteséges kapcsolati és kommunikációs stratégiák lecserélhetőek
  • életünk minősége javítható.

És hogy miért nem ciki pszichológushoz járni, arról itt olvashat.