Pozitív szemlélet

Életünk minőségét nem egyszerűen az határozza meg, hogy mi történik velünk: legalább annyira az is, hogy ami történik, azt hogyan éljük meg, hogyan értelmezzük. Az ember nyelvi lény: mindenről, amit átél, történeteket mesél magának és másoknak. Részben ezek a történetek adják ki az életünket. Boldogtalan az az ember, aki mindenben a rosszat, a hibát, a kudarcot, a sérelmet látja, aki sötét mondatokat őröl magában. Ha például azon füstölög: „Az idén nem tudtunk elmenni nyaralni, pedig a főnököm el tudott, a fenébe; rettentően szégyellem, olyan egy szerencsétlen vagyok, hogy nem tudtam elég pénzt kitermelni, hogy lehetek ilyen ügyetlen, biztos ez már valami hanyatlás kezdete, ki tudja, mi jön még... Biztos a feleségem is megvet érte…” Boldogabb nála az, akiben elfogadható történetek élnek, reális, de pozitív jövőképek és aki – a felelősség felvállalása, következmények levonása mellett – meg tud magának bocsátani. Ő talán azt mondja: „Az idén itthon nyaraltunk, mert most ennyire futotta, de nem baj: végre rendbe raktam a kertet, esténként elüldögéltünk a teraszon, áthívtuk a barátainkat, háromszor kirándultunk, olyan emberekre is jutott idő, akikkel év közben alig tudunk szót váltani – végső soron nagyon jól éreztük magunkat. Más években is nyaraltunk, minden okom megvan hinni benne, hogy jövőre újra fogunk, de ez is jó volt.”

Fontos, hogy a pozitív gondolkodás mindig hiteles és reális legyen. Nem az a cél, hogy elhitessük magunkkal a semmiről, hogy valami. Hanem hogy észrevegyük azt, ami valami (a képességeinket, a lehetőségeinket, a szövetségeseinket, erőforrásainkat), és tudjunk rá még többet építeni. Az élet szinte bármely pontjáról felépíthető egy pozitív forgatókönyv, de ennek tekintetbe kell vennie a realitásokat és saját erőforrásainkat – hiszen minél reálisabb, minél pontosabb egy pozitív forgatókönyv, annál jobb eséllyel valósul meg.

Nem pusztán arról a bizonyos pohárról van itt szó, amely félig üres és félig tele van. Az aktív és passzív viszonyulásról, a cselekvésről és az elszenvedésről, arról, hogy megmaradunk az elszenvedő, az áldozat, a tehetetlenül sodródó kicsiny pont gyermeki állapotában vagy megkeressük magunkban az erőt, a cselekvést és felelősséget vállalunk-e magunkért. Amikor gyerekek vagyunk, valóban a felnőttek határozzák meg az életünket. Körülvesznek, hoznak-visznek, utasítanak, megteremtik a légkört és a rendszert, amelyben létezünk. A kisgyerek valóságosan elszenvedő és valóságosan kiszolgáltatott. Ki többé, ki kevésbé. Egy szerencsésebb gyerekkorban a gyermek hamar megérezheti az akarat és a választás erejét és megtanulhatja annak helyes használatát. Az elfojtott, kiszolgáltatott, szenvedő kisgyerekek sokszor magukkal viszik azt a hitet is a felnőttkorba, hogy nem formálhatják a sorsukat; hogy nekik nem az jutott és nem is juthat az, ami szerencsésebb társaiknak. Márpedig nehéz úgy fejlődni, ha mindig a pusztulásra gondolunk, nem könnyen lesz egészséges az, akit feldolgozatlan sérelmek és sérülések szoktattak arra, hogy ma is sérelmet és sérülést lássanak és éljenek meg szinte nap mint nap; nehezen jut sikerre az, aki minden létező módját felfesti a kudarcnak. Ezért minden változás előfeltétele az, hogy a negatív, passzív és tehetetlen viszonyulást leváltsa a pozitív és aktív szemlélet és a saját erejét megtaláló, avval élő ember életérzése.
Az önismereti munka folyamatos előrehaladást jelent a valóban megélt negatív élmények, negatív programozás és érzelmi beidegződések vizsgálatától az aktívabb, kezdeményezőbb, pozitívabb, nyereségesebb önkép, értelmezési, döntési és cselekvési sémák kialakítása felé.

Bővebben erről itt olvashat.

Whoops, looks like something went wrong.