Rogers és az elfogadás

Carl Rogers (1902-1987) a segítői alapszemlélet forradalmi megújítója. A segítő kapcsolatra vonatkozó tanításai nem csak pszichológusoknak szólnak. Bárki számára megszívlelendők, aki más emberek fejlesztésével foglalkozik, mások lelki jólétét, fejlődését befolyásolja életével vagy munkájával, legyen bár  tanár, szülő, szervezeti vezető, lelkész, edző vagy orvos. És ha jobban meggondoljuk: mindannyian ilyen helyzetben vagyunk .

A legtöbb ember, akár felnőtt, akár gyerek, csak akkor oldódik föl és kezd igazán figyelni, dolgozni, teljesíteni és ragyogni, ha érzelmileg biztonságban érzi magát. Ha abban a meggyőződésben élhet: aki itt engem fejleszt vagy vezet, akivel itt együttműködöm, az tisztel, becsül és megért engem; jót akar és nekem drukkol; nem bántana, nem alázna meg és nem árulna el – nem kell félnem.
Rogers szerint az ember fejlődésének alapfeltétele az elfogadottság. Ez az origó, ez a nullpont, illetve ez kellene, hogy az legyen. Úgy fogalmaz: a teljes elfogadás légkörében optimálisan megy végbe a személyiség kibontakozása, illetve újraindul az elakadt személyiségfejlődés. Innen indulhat el bármiféle fejlesztői, tanítói, nevelői, együttműködési folyamat.

Ahol viszont éles kritika, megbélyegző ítélet, gyanakvás, ellendrukkolás, előítélet, rosszindulat van a levegőben; ahol arra megy ki a játék, hogy megbukjunk; ahol azt akarják megcsípni, mit nem tudunk; ahol negatív jóslatokat huhognak a fülünkbe; ahol eleve le vagyunk írva vagy hátránnyal indulunk; ahol labdába sem rúghatunk; ahol furcsán néznek ránk, ott nehéz kibontakoztatni vagy megmutatni azt, ami bennünk rejlik. Ott nehéz jól teljesíteni, elengedetten, sikeresen, melegen, szerethetően megjelenni, nehéz kihozni magunkból a legjobbat akár teljesítményben, akár érzelmi ragyogásban, melegségben.

Rogers elfogadással kapcsolatos gondolatait remekül ragadja meg egy másik pszichológus, Thomas Harris „okéság”-fogalma. Ahol elfogadnak, ott azt érzem: „OK vagyok”. Itt szeretnek, így, ahogy vagyok, a jelenlegi fejlettségi szintemmel együtt. Amit mondanak, azt az én fejlődésem érdekében mondják; itt meglátják azt, amiben jó vagyok, bármily apróság legyen is; és azt gondolják, a hiányosságaimnak bizonyosan jó oka van; itt azt tartják rólam, hogy   a gyarlóságaimmal és hiányosságaimmal együtt eredendően jóra törekvő lény vagyok, akit – bár van még tanulnivalója – elfogadható indítékok mozgatnak. Ilyen helyzetben bármelyikünk elengedetté, görcsmentessé válik, hálát érez, megtáltosodik, és megtanulja kihozni magából még azt is, amiről nem is tudta, hogy benne van.

Az az ember, aki alapállásban, erőfeszítés-mentesen azt érzi, hogy ő úgy, ahogy van, elfogadható és rendjén való, szerethető ember, akkor életpozíciója ez: „OK vagyok”.

Ha másvalakit elfogadok, ha azt érzem, hogy ez az ember mindenestől, még a hibáival együtt is megérthető és elfogadható a számomra, akkor azt érzem: „ő OK”.

Ha mindketten elfogadjuk egymást, akkor „OK vagyok, OK vagy” típusú kapcsolatban állunk.

Visszatérő viták tárgya, hogy lehetséges-e és cél-e az, hogy mindenkivel és bárkivel eleve „OK vagyok, OK vagy” típusú kapcsolatban vagy életpozícióban álljunk. Az azonban könnyebben elfogadható, hogy a segítő típusú kapcsolatoknak OK-OK kapcsolatnak kell lennie ahhoz, hogy fejlődés történjék, és a kapcsolat betöltse funkcióját. OK-OK kapcsolatban tud csak megfelelő hatást kifejteni a tanár a diákjával, a pszichológus a kliensével, a szervezeti vezető a beosztottjaival és kollégáival, a lelki gondozó a rá bízottakkal,  az orvos a betegével, a szülő a gyermekeivel.

A teljes elfogadás nem jelent kritikátlanságot. Nem azt jelenti, hogy ne lenne mérce, hogy ne lenne szemünk a minőségre, ne tudnánk elkülöníteni, mi a kiváló és mi a gyengébb. A kérdés csak az, hogy hogyan fejlesztjük jól azt, aki kiváló, és hogyan azt, aki gyengébb, hogy mindkettő kihozhassa magából a maximumot és sértetlen önbecsüléssel, ép lélekkel találhassa meg a neki legmegfelelőbb helyet a világban.

A teljes elfogadás nem jelenti, hogy ne adnánk normákat, kereteket, struktúrákat. Épp ellenkezőleg: a norma és a struktúra alapvető lelki szükséglete a fejlődő és teljesítő emberi léleknek. Az elfogadás csak azt jelenti: a normákat és kereteket mindig értelmesen, humánusan, a fejlesztett személy és a közös cél érdekét szolgálva adjuk.

Az elfogadottság nem jelent felhatalmazást önzésre és féktelen nárcizmusra, mások letiprására. Akit fejlesztünk, annak ártó cselekedeteiről nyomatékosan is elmondhatjuk, hogyan árt, mik a következményei, amelyek miatt az a tett elfogadhatatlan. De a személyt nem kell összekötni a tettével, nem is hasznos, ha e kettőt azonosítjuk: hiszen az a célunk, hogy ő is a jobbik énjével azonosítsa magát és annak az útját járja.
Saját magunkat sokszor nehezebb elfogadni és szeretni, mint másokat. Rogers egyik legfontosabb gondolata, felismerése épp a különös paradoxont tanítja: ha elfogadjuk magunkat itt, most, jelen állapotunkban, olyannak, amilyenné eddigi sorsunk formált, épp ekkor és ezáltal válik lehetővé a változás, az eddigi énünk meghaladása.

Whoops, looks like something went wrong.