Szeretet és szabályozás

Nevelj embert a gyermekedből!

Édesapám mindig azt mondogatta: a gyermek isten áldása a házon. Ezt éreztem minden szavából, mozdulatából, hangsúlyából. Meleg, erős szeretete körülvett mindenütt. De az ő felfogásában ez azt is jelentette: a gyermeket nevelni kell. Egyik visszatérő feladatom a mosogatás volt. Máig látom, ahogy begörbítette az ujját, úgy mondta: „Gyere csak egy kicsit!” És a poharat a kezébe fogva odavitt az ablakhoz: a fénynél mutatta, hol maradt maszatos az üveg. Akárhányszor újra kellett mosogatnom. Minden négyzetcentimétert végigsúrolni és tisztára öblíteni. Erkölcsi nevelésem javarésze a mosogatáson keresztül történt. El is mondta sokszor: amit az ember csinál, azt csinálja rendesen. Nagyon utáltam néha, amilyen könyörtelen tudott lenni pohár-ügyben, de az apámat nem zavarta, ha utálom őt ilyesmikért: tudta, hogy ez kell ahhoz, hogy embert neveljen belőlem. Úgy gondolta, ez az, ami igazán fontos, nem az, hogy én a nap minden percében szeressem őt.

A nevelés – munka, feladat, kötelesség, művészet. Sosem szabad elfelejtenünk: felnőttet nevelünk. Sokan azt hisszük ma: azon kell dolgoznunk, hogy a gyermekünk boldog legyen, maximálisan jól érezze magát. Mindent a gyerekért! Pedig ez csak a nevelés egyik fele. Minden szülői működésnek két oldala van: a gondoskodás és a szabályozás. A szabályozó működés azt jelenti: a gyermekkel teszünk rosszat, ha nem formáljuk őt; ha nem tanítjuk meg helyt állni, színvonalasan teljesíteni, jól alkalmazkodni, erőt venni magán, kompromisszumot hozni; ha nem tanítjuk meg dolgozni, nagy levegőt venni és alázattal alávetni magát a feladatnak; ha nem tanítjuk meg – mindenek fölött – arra, hogy erőfeszítést tegyen.

Ha körülnézünk a világban, látjuk: minden komoly teljesítmény mögött, amit az emberfaj elért, komoly erőfeszítés van, önsanyargató, fegyelmezett tanulás, alkalmazkodás, munka. Aki remekül eljátszik egy szonátát a hegedűn, az évtizedeken át naponta órákat gyakorolt, apró kövecskékből építette föl hatalmas, végül spontánnak tűnő hangszeres tudását. Aki betegeket gyógyít, éveken át tanult át egész nap és néha éjjel is; fegyelmezetten és önsanyargatón építette a tudását onnantól, hogy hatévesen megrajzolta az első karikát a füzetébe odáig, hogy idegen nyelven külföldi egyetemen orvostudományi szakvizsgát szerezzen. Ez az emberfaj csodája: a lépésről lépésre építkező tanulás képessége, a végtelen kiművelhetőség. Aki felépíti a házakat, amelyekben élünk, a gépeket, amelyek a kényelmünket adják, aki megtermeli a növényeket, állatokat, amelyeket megeszünk, mind-mind évek hosszú során át tanulta mindennek a módját; edzette, építette tudását, erejét.

Nem csak az tekinthető elhanyagolásnak, ha a gyermekkel nem foglalkozunk. Az is elhanyagolás, ha lusták vagyunk nevelni, ha nem állítunk elé feladatokat, nem vezetünk be az életébe szabályokat és nem követeljük meg, hogy egy sor jószokást magáévá tegyen. Nem nevelünk embert, ha nem magyarázzuk el a 6-10 éves gyereknek, hogy a háztartás egy végeérhetetlen folyamat, folyamatos üzem, amely állandó működtetést igényel, és az az élet rendje, hogy akik egy háztartásban élnek, megosztják ennek terheit… Elmondhatjuk: minden gyermek választhat egy-két feladatot, aszerint, ki mit vállal szívesen. Az autóból bepakolni a szatyrokat a konyhába vagy a szemetet kivinni vagy a mosogatógépből mindent a helyére pakolni vagy a ruhákat kiteregetni… Választhat kedvére - de együtt működtetjük az életünket. Nem nevelünk embert, ha nem tartunk ki amellett – kedvesen, rugalmasan, viccesen, de fáradhatatlanul – hogy hazaéréskor a cipőt a helyére tesszük, hogy kezet mosunk. Nyilván: a gyereket az életkorának és képességeinek megfelelően terheljük, iskolás kor előtt még minden játékos és gyakorló jellegű. Az iskolás is fokozatosan kapja a terhelést. De az nem lehet kétséges, hogy a gyerekek csapongó ösztönénjét apránként, szeretettel, de mederbe kell terelni és a jellemét el kell kezdeni építgetni, formálni.

Az ember csodákra képes. Találmányokat alkot, értéket teremt, rendszereket működtet. De csak akkor képes a csodákra, ha kiműveli és tökéletesíti magát. A spontán tehetség nem elég: az csak nyersanyag. Minden teljesítmény munkát igényel; és a szülő is munkát végez, amikor nevel, amikor megformálja a leendő felnőttet. Könnyű a gyereket szeretni. Könnyű ölünkbe ültetni, az arcunkon érezni pihés kis fejét, és mesét olvasni neki. Könnyű és csodálatos. Könnyű „legeltetni” a játszótéren, könnyű megengedni neki, hogy játsszon. Könnyű és fontos is. De nehezebb odaülni a gyerekeink közé, amikor játszanak, a nézeteltéréseiket időben elkapni és megtanítani őket, hogyan rendezzük kulturáltam az ilyesmit. Nehéz leülni az elsős-másodikos mellé és türelemmel, kedvesen, de határozottan megtanítani, hogy a leckét megírjuk, a táskát bepakoljuk, a másnapi ruhát kikészítjük és utána megyünk játszani. Nehéz huszadszor is „szerződni” a nyolcévessel, milyen feladatot vállal, mikor tudja azt legkönnyebben beépíteni a napirendjébe, és hány percet legózik még, mielőtt leviszi a szemetet – könnyebb leszaladni azzal a vacak zsákkal a kukáig. Könnyű vacsorát főzni és közben kiabálni, hogy „csináld már meg a leckét” – nehezebb délelőtt bevásárolni és délután leülni a gyerek mellé, hogy segítsünk, ha nem világos, mi a lecke vagy hogyan kell megcsinálni. Könnyű felkapkodni utána a szennyest és nehéz elérni, hogy betegye a szennyesládába. Pedig ha kedvesen, humorral, de fáradhatatlanul el tudjuk érni, hogy a kamasz gyermekünk legalább tízből hatszor elvigye a saját szennyesét a helyére, azzal az ő későbbi házasságát védjük, ha pedig elnézzük, hogy széthagyjon mindent, és inkább elvégezzük helyette, azzal a saját gyermekünk leendő házasságát ássuk alá. Nevelni munka, nevelni nehéz. Fegyelmet igényel, tervezést, időbefektetést, átgondolást, tanulást. Akár kemény önismereti munkát is: miben kell újat tanulnom ahelyett, amit a szüleim velem cselekedtek?

Ha azonban észben tartjuk, hogy ez a gyermek nemsoká felnőtt lesz, ember lesz; hogy ezer meg ezer családban ezer meg ezer gyerek nevelkedik így ebben a pillanatban; hogy rövidesen ők lesznek ennek a társadalomnak a derékhada, ők hordják majd a hátukon a társadalmat, amikor mi öregek leszünk – akkor belátjuk, milyen fontos, hogy kibontakozott, képzett, jól teljesítő, felelősségteljes, megbízható felnőtté érjenek majd, aki ugyan megőrizte a gyerekkora életörömét, alkotó lendületét, kíváncsiságát és kreativitását, de megtanult terhet hordozni is, felelősen dönteni, árnyaltan véleményt alkotni és kifejezni, együttműködni, kulturáltan konfliktust kezelni. Ezeket a készségeket mind a gyerekkorban plántálhatjuk belé kicsinyeinkbe: a születéstől huszonéves korukig. Sose feledjük, hogy embert nevelünk, felnőttet, aki reményeink szerint képes lesz majd jól teljesíteni az emberi élet két síkján: a magánéletben, ahol jó társként, felelős házastársként és szülőként kell majd helyt állnia, és a társadalomban, ahol meg kell találnia, mi az ő saját hivatása, azt kiválóan megtanulni, abban jól teljesíteni, hogy egy lendületes, jól teljesítő országban élhessünk.

Nevelni öröm, feladat, felelősség, művészet – gondoljuk végig, milyen felnőttet szeretnénk nevelni gyermekünkből, és ez mit jelent a mai, mindennapi életünk legapróbb, hétköznapi mozzanataira vonatkozóan. Hogy majd ha átadjuk a stafétát, elégedetten nézhessünk végig gyermekeinken: embert neveltem, büszke lehetek rá.