Mire vevő a fiatal felnőtt?

Láttam harminc éves nőt sírni, amiért az apja nem segített neki a költözésben úgy, ahogyan kortársainak szülei. Láttam harmincöt éves férfit gyötrődni, amiért anyukája elszalasztotta az esélyt, hogy igazán tartalmas és szoros kapcsolatot építsen ki a kisunokájával. Ismerek asszonyt, akinek borzasztóan fáj, hogy az édesanyja alig törődik az unokákkal és főként, hogy az ünnepeket, születésnapokat sem tartja észben. Vannak sokan, akik máig is rettegve takarítanak és tüntetik el hétköznapi életvitelük jeleit, ha a szüleik látogatóba érkeznek. Ismertem harminc fölötti férfit, aki minden sikere után felhívta töbszáz kilométerre lakó anyukáját, hogy ellelkendezze, mit ért el, és minden egyes alkalommal meglepődött, hogy anyjától csak kritikát, kételyt és fanyalgást kapott. Mintha újra és újra elfeledte volna, hogy nem kapja meg, amit vár. Mintha újra és újra fejjel ment volna ugyanannak a falnak. Hátha most leomlik, hátha most, most az egyszer meghallja az évtizedek óta áhított mondatot: ügyes vagy, örülök, büszke vagyok rád. Igény tehát van a fiatal felnőttekben, hogy kapcsolatban legyenek a szüleikkel. Csak nem mindegy, hogyan.

Nyers biológiai értelemben a fiatal felnőttnek ekkor már nincs szüksége a szülejére – önálló életvitelre képes. Így az alaphelyzet legtöbbször – bár nem minden esetben – az, hogy a szülő jobban vágyik és jobban rá is szorul erre a kapcsolatra, mint a gyermeke. Ám éppen mivel biológiai szükségszerűség ekkor már nem köti őket, nincs már olyan ösztönös viselkedésséma, mint pl. a szoptatás idején, amely a kapcsolatukat szervezné, szabályozná. Megélnek egymás nélkül is. Ezért e korszak vezérelvét talán úgy foghatjuk meg legjobban ha azt mondjuk: a fiatal felnőttel akkor tudunk jó kapcsolatot kialakítani, ha tudunk olyan ember lenni, akivel egyébként is szívesen barátkozna. Két teljes értékű felnőtt kapcsolata ez. Akkor működik jól, ha a találkozások élvezetesek, a beszélgetések jóízűek, a határait tiszteletben tartjuk, az igényeit észrevesszük, ha a kritikától, kontrollkísérletektől tartózkodunk. Ha abban segítünk, amiben kéri. Ha imponálni tudunk neki, ha ő is büszke lehet ránk. Ha értjük őt. Ha el tudjuk foglalni magunkat mással is és háttérbe tudunk húzódni, ha annak van itt az ideje. Ez azt is jelenti: ne, vagy csak a legritkább esetben, pl. vészhelyzetben számítsunk kiváltságokra vagy előjogokra pusztán azért, mert mi vagyunk a szülei. Azt is mondhatnánk: úgy kell tennünk, mintha nem is lennénk a szülei – épp mert mi vagyunk a szülei, és próbáljuk azt adni neki, amire ekkor szüksége van.

Talán az első számú ajándék, amivel a jó kapcsolatot megalapozhatjuk, az, ha tudunk tisztán kilépni, háttérben maradni. A kulcs az, hogy az ő leválásával szinkronban mi is le tudtunk-e válni. Jó esetben már kamaszkorban begyakoroltuk, bejárattuk, hogy a fiatal bűntudat nélkül, büntetés, neheztelés terhe nélkül kérheti a hiányunkat, a békén hagyást, a távolságot, az egyedüllétet. Jó, ha ezt felnőtt korában is megerősítjük. Így tudhatja: nemrég kivívott, talán még ingatag különállása, felnőtt státusza biztonságban van, nála a döntés, mikor, mennyit vagyunk együtt. Ezért fontos, hogy legalább egy pár évig, amíg felnőttségében meg nem erősödik, nála legyen a kezdeményezés, mikor akar kapcsolatban lenni, beszélgetni, együtt lenni. Ekkor számíthatunk jó szívvel, jó érzéssel megélhető kapcsolattartásra. Bármily nehéz is elfogadni, számos értelemben már nem vagyunk a szó szoros értelmében „családtag”. Nem mutatkozunk egymás előtt meztelenül, nem vagyunk bejáratosak egymás holmijába – és nem rendelkezünk az élete fölött. Ugyanaz a tiszteletadás jár ki gyermekünknek tér, idő, szerep, döntés és információ terén, mint bárki más felnőttnek bárki más felnőttől. Ha jobban belegondolunk, ráébredünk arra is: a szülőnek is így jobb. Nyugodtabb szívvel, tiszta lelkiismerettel kérhetünk egy együtt töltött napot, egy látogatást, ha tudjuk, hogy gyermekünk gond nélkül mond majd nemet, ha úgy látja jónak. Így azt is tudhatjuk: ha igent mondott a találkozásra, az szívből jött.

Érdemes tudni: a fiatal felnőtt életszakasz két korszakra oszlik. Az egyik az otthonról elköltözéstől a szülővé válásig tart, a másik a szülővé válással kezdődik. Bár ez a két szakasz sok tekintetben minőségileg elválik, mégis sok tekintetben átfedést mutatnak a fiatal igényei, az, hogy mire vágyik és mit fogad el tőlünk.

No de térjünk át arra: mire is vevő, mit igényel és mit fogad el tőlünk húszas-harmincas éveiben járó gyermekünk! Ahhoz, hogy erre ráérezhessünk, érdemes egy kicsit elgondolkodnunk az ő élethelyzetén.

A fiatalok, a derékhad a társadalomnak az a rétege, akit senki sem sajnál. Támogatjuk a gyerekeket, foglalkozunk a serdülőkkel, aggódunk a drogosokért, beszélünk a nyugdíjasokról – de jóval kevesebbet szólunk azokról, akik semmilyen szempontból sem hátrányos helyzetűek, csak éppen a hétköznapi élet terhe alatt rogyadoznak. A derékhad azt érezheti: neki kötelessége jól érezni magát, dalolva teljesíteni, zokszó nélkül felelni meg minden fronton; tanulni, majd kialakítani és kiteljesíteni szakmai identitását, bizonyítani a munkahelyen, egzisztenciát építeni, otthont teremteni, gyermekeket szülni és nevelni. Ő legyen jó szülő és jó házastárs, jó barát és idős szülejének jó gyermeke, ráadásul mindezt mosolyogva, miközben vigyáz hogy a házassága meg ne romoljon, hogy a pályáján jó legyen az előmenetel, hogy az apaságát-anyaságát kellő mélységben megélje, amíg nem késő, és még lehetőleg bele se fásuljon mindezekbe. Ugyanakkor törlesszen diákhitelt, lakáshitelt és autóhitelt, dacoljon válsággal, fáradtsággal, hajszoltsággal, adózzon, támogassa az óvodát, tartsa el a gyerekeket és az időseket és lehetőleg adja át a helyét a villamoson. Nehéz… valójában nagyon nehéz. Az életközepi válsággal küzdő negyvenesek-ötvenesek sokszor kimerülten, keserűen és megtörten tekintenek vissza erre az időszakra.

A fentieknek megfelelően a fiatal végtelenül hálás azért, ha teljesítményét elismerjük, halelkesen fogadjuk előrehaladásának minden apró jelét, a fészekrakás vívmányait, a gyermekeit, a felfedezéseit, újításait, azt, amit a munkájával elért. Hálás, ha nem csapunk le kritikával a sokfrontos harc kisebb egyenetlenségeire, látszólag ésszerűtlen kanyarjaira, vagy ha életét így vagy úgy megkönnyítjük. Általánosságban is elmondható: minden ember életében roppant nagy érték, nagy értékű ajándék a valódi, értő figyelem. Ha igazán látjuk, halljuk és értjük őt; ha nem akarunk semmit hozzátenni és semmit elvenni abból, ami ő, hanem azt jelezzük vissza: látlak, hallak és veled vagyok érzéseidben.

Sok fiatalban felvetődik a kérdés: vajon ismer engem egyáltalán az anyám, apám? Érti, amiben benne vagyok? Érdekli, ki vagyok? Ezért a fiatal jó eséllyel vevő arra, ha beszélgethet mindazokról a dolgokról, amik neki fontosak. De csak ha nem érzi a szülőt legyűrhetetlen versenytársnak, önjelölt etalonnak vagy kielégíthetetlen bírának. Ha az elfogadás teljes. Ne szégyelljük, ha nem ismerjük, nem értjük gyermekünk felnőtt életét. Kérdezzük meg bátran: mit is csinálsz te valójában? Miben is áll, amit tanultál – de úgy, hogy én is értsem? Amíg mesél, valószínűleg elragadja a lelkesedés, és mi remek alkalmat kapunk arra, hogy vele lelkesedjünk, hogy csodáljuk és megerősítsük sikereiben. Ő pedig roppant hálás lesz, ha szabad megélnie, hogy valamiben okosabb, sikeresebb, jobban ismeri, többet tud róla, többre vitte.

Ugyancsak ritkán jut módja a fiatal felnőttnek arra, hogy nyakló nélkül kilelkendezze vagy kipanaszkodja magát. Mind a kettő szükséges életműködés és egyik sem kíván mást, mint értő meghallgatást. A legnagyobb hiba ilyenkor az, kontrollal, kritikával vagyunk jelen, ha kéretlen tanácsot adunk, beleokoskodunk, megragadjuk az alkalmat, hogy végre bevigyük azt a rég tartogatott bölcsességünket, ami majd egyszer s mindenkorra helyes sínre állítja a szegény tévelygő életét, már ha van annyi esze, hogy hallgasson az idősebbre. Egy-egy megértő, együttérző szó, egy-egy nyitott kérdés bőven elegendő arra, hogy értő odafigyelésünket jelezze – miközben hisszük és üzenjük, hogy nem kell helyette megoldanunk, mert ő meg tudja oldani. Ennek az életkornak a valódi művészete szülői oldalról abban áll, hogy tudjuk elnézni, amint ő éli az életét és elfogadni így is, úgy is. Saját maga alatt vágja a fát az a szülő, aki a jelenlétét elviselhetetlenné teszi azzal, hogy megnyilvánulásai nagy része negatív: kritika, panasz, szemrehányás, burkolt mártírszerepből fakadó bűntudatkeltés, összehasonlítgatás, „én jobban tudom” típusú önigazolás.

A fiatal felnőtt saját szabadsága, talpraesett tevékenysége, kompetenciája lázában ég és gyakran meg is feledkezik szüleiről. Ezzel együtt a támogatás, biztatás nagyon jól esik neki. Csak ne csodálkozzunk, ha a szülői lelkesedést úgy nyugtázza, mintha az a világ leginkább magától értetődő dolga lenne: hiszen az. Jelzi: a szüleim a helyükön vannak, számíthatok rájuk, ha rászorulok, de hát nem szorulok, hisz ügyes vagyok, ép, egészséges, sikeres. Hisz épp ez a próbája annak, hogy én – a fiatal – egészségesen működöm. Már csak mi tesszük hozzá: ez a próbája annak is, hogy mi, szülők, jól végeztük a dolgunkat.

Fájó, de igaz: ha nemrég felnőtt gyermekünk boldogan nyüzsög a világban és ránk se nagyon hederít, csak hébe-hóba szórakozottan, kissé értetlenül de nagyobb ellenállás nélkül elfogadja kapcsolatkeresésünket (végül is miért ne?), de alapjában nem érzi igényét, legföljebb csak annyi időre hazarebben, hogy eldicsekedjen sikereivel, jóllakjon és föltankoljon egy kis pénzzel, akkor gratulálhatunk magunknak. Ez az alapprogram – legalábbis a kirepüléstől a szülővé válásig tartó első szakaszban. Ehhez képest minden már csak bónusz. Amikor gyermekünk szülővé válik, általában az ő részéről is megindul egy kapcsolatkeresés, amely a fiatal érésével, negyven felé még szorosabbá válhat – ha sikerült a tomboló kora-fiatalkort kapcsolatromlás nélkül átvészelni. Ez legalább annyira múlik azon, mennyire tud leválni a szülő, mint azon, mennyire életképes a gyerek.

Mindegyik életszakaszban nagy ajándék lehet a fiatalnak a támogatáson, biztatáson túl a kényeztetés. Nehéz elhinni, de ritkán van már benne része, főként ha már gyermekeket nevel, ha sokat dolgozik, vagy akár az egyetemisták „bulis”, de hajszolt, zaklatott és legtöbbször pénztelen életét éli. Sok huszon-harminc éves roppant hálás, ha időnként egy napra a tenyerünkön hordozzuk, ha meghívjuk egy jó étterembe, vagy a születésnapján bevisszük egy butikba, CD- vagy könyvesboltba és azt mondjuk: tiéd a pálya. Ha ügyesek vagyunk, kilessük, minek örülne legjobban, de néha legjobb megkérdezni. Ne higgyük, hogy ez a pénzről szól. Lehet, hogy nekünk anyagi áldozattal jár, de a fiatal azt éli meg: szeretnek, keresik a kedvem, fontos vagyok, kötődöm. Apám-anyám jó fej, nem bánom, ha a közelemben maradnak.

Támogatásunkat és jóindulatunkat sokszor a legkonkrétabb gyakorlati segítséggel tudjuk kifejezni: ha vigyázunk a gyerekére, segítünk a költözésben, ha hozzásegítjük, hogy utazhasson vagy hogy kettesben legyen a párjával, ha egyszer-egyszer könnyítünk az életén, megvesszük, amire szüksége van, de amire neki már nem futja, ha beugrunk, amikor szükség van ránk. Ha segítséget kér tőlünk a gyermekünk, akkor fontos tudnunk: ezzel kapcsolatot kínál, közel enged az életéhez. Nem érdemes rögtön kihasználásra gondolni. Amíg számunka elviselhető a teher (és ennek határait magunknak kell jelezni, mégpedig kedvesen és nyugodtan), addig inkább becsüljük meg ezt a kapcsolatkezdeményt, fogadjuk örömmel, hogy közel enged magához és az életéhez, lehetőséget ad, hogy a kapcsolatunkat tovább éltessük, abban a formában, ami a jelen élethelyzetnek megfelel. Tehát ha segítséget kér: segítsünk, ameddig nem terhes. Ha nem segítünk, számoljunk vele, hogy a kapcsolatunkat építjük le.

Komolyabb veszély az, hogy túlzón, vagy rosszul segítünk. Azt mondják: a segítség a szeretet kapuja. Ugyanakkor azonban nincs az a szó, amit annyiszor használnánk kiforgatva, eltorzítva, megszentségtelenítve, nincs az a viselkedés, amit a annyiszor alkalmaznánk manipulatívan mint a segítségnyújtást. Számtalanszor „segítünk” kéretlenül, rosszul, csalárd módon: titkon, legtöbbször tudattalanul azt remélve, hogy ezzel kötődést, szeretetet, hálát kényszeríthetünk ki, hogy bűntudatot kelthetünk, hogy jól megmutathatjuk, milyen jók vagyunk mi és milyen rossz a másik, hogy jól lekötelezzük őt és majd alkalom adtán benyújthassuk a számlát, hogy szemrehányást vagy más negatív tartalmat közvetítsünk. A segítségünkkel csak akkor tudunk jó kapcsolatot építeni, ha önös szándékoktól legalább nagyjából megtisztítva adjuk, amit adunk.

A gyakorlatban ez azt jelenti: segítséget annyit, olyat és úgy adjunk, ahogyan azt a másik fél igényli, és ahogyan mi magunk is jó szívvel tudunk adni. Nem segítség, ha kéretlen áldozatot hozunk: ha napokon át főzünk és küszködünk, hogy elkészítsünk a fiatal(ok) látogatására egy hétfogásos lakomát, amit ők nem kértek, és ami után a kínok kínját kiállva, indokolatlan bűntudattal kell végighallgatniuk, hogy mi mennyit dolgoztunk, micsoda áldozatot hoztunk érte, mennyire fáj, hogy nem ettek meg mindent, vagy esetleg nem szeretik a mi nehéz, húsos, magyaros főztünket… Nem kérték, ezért nem segítség.

Nem segítség ha rosszul segítünk: ha elvállaljuk az unoka felügyeletét és aztán mindent megteszünk vele, amit a szülő kerülni próbál, a tévénézéstől az édességen át a spártai nevelésig vagy a szomszédasszonynak való mutogatásig. Nem segítség, ha unokánkat orvul és kéretlenül fodrászhoz, orvoshoz, ilyen-olyan szakemberhez visszük.

Nem segítség, ha a segítést trójai falónak használjuk: ha mi hordjuk úszásra a kisunokát, ez nem ok arra, hogy eredeti ötleteink támadjanak a nevelését illetően és újabb különórákat kezdeményezünk, amit a kisgyerek ugyan nem élvez, de mi tudni véljük, hogy a balett már csak ilyen, az első négy évet végig kell szenvedni, de majd utána milyen hálás lesz…

Nem segítség, ha elvisszük ismeretlen, halódó rokonokhoz, akik semmit nem nyújtanak neki, de majd egyszer megköszöni nekünk, hogy még ismerhette a Dezső bácsit… Lássuk be: ez nekünk fontos. A mi vágyunk, a mi álmunk, hogy elmondhassuk: a kis Marci még ismerte a Dezső bácsit – vagy a Dezső bácsi őt. Ne tévesszük össze, mi a mi igényünk és mi a másoké. Ha úgy teszünk, mintha másnak lenne fontos az, ami valójában a saját szívünknek kedves, a saját titkos vágyunk, érzelmi igényünk, csak a későbbi konfliktusnak, rossz érzéseknek ágyaz meg.

A segítéssel kapcsolatos konfliktusok végén szokott menterendszerűen felbukkanni az a tünet értékű mondat: „én csak segíteni akartam”. Általában azt jelzi, hogy kéretlenül és helytelenül segítettünk, nem volt rá felkérésünk, a segítés valójában a mi valamiféle igényünket szolgálta, és valószínűleg határt is sértettünk vele. Szívünk mélyén már az első lépésnél tudhatjuk, hogy ez lesz a vége: jobb ha megpróbáljuk elkerülni.

A segítésre ugyanaz áll, mint a kapcsolat más területeire: beszéljük meg! Mit szeretnél te, szíved szerint, és mit nem szeretnél? Mit szeretnék én, szívem szerint, és mit nem szeretnék? És hogyan lehet ezt a kettőt összehozni?

Nem mindig könnyű, de mindig megtérül.