A szülő gyásza

Vegyük komolyan a szülő krízisét! A középkort taposó és húsz év körüli gyermekéről épp leváló, vagy a már korosodó és harmincas gyermekétől külön, esetleg magányosan élő szülő panasza nagyon is valós, mély emberi szenvedésből fakad. Az a mezsgye, ahol egy ember elérkezik a szülői, gyermeknevelői feladata végére, és közben szembe kell néznie azzal, hogy immár az élet második szakasza, a lejtmenet következik, az emberi élet egyik legsúlyosabb krízishelyzete lehet. Teljesen indokoltak az ilyenkor adott vészjelzések, és viszonylag kevés az a figyelem, amelyet az ilyen időszakot élő felnőttekre fordítunk. Ők nem az a generáció, aki könnyen fordul pszichológushoz, és sokszor maguk sem értik vagy tudatosítják, hogy baj van. Görcsös kapaszkodásuk vagy éppen tüntető különállásuk, saját életük és saját útjuk eltökélt védelmezése súlyos fenyegetésekkel való küzdelemről tudósít. Esetleg állandósuló, rögzülő rossz működéseik egy már-már lehetetlennek tűnő feladatban való elakadásról, félúton megrekedt lelki kényszermegoldásokról árulkodnak.

Az ilyen helyzettel küzdő szülő megérdemli a kíméletet és azt, hogy szerettei is segítsenek kontrollált átmenetet megvalósítani a szülőségből az idősödésbe, a virágkorból a hervadás felé. A felnőtt gyermektől már elvárható, hogy legyen annyira felnőtt, hogy ezt a lelkiállapotot tekintetbe vegye és viselkedésével igyekezzék a leválást mindkettejük számára optimálisan kezelni. Felismerheti, hogy saját érdeke is a jó kapcsolatvezetés és ha emellett dönt, meg tudja tenni a magáét azért, hogy a kapcsolatot ezen az életszakaszon sértetlenül átmentsék, és viszonyukat a helyzetnek megfelelő működő formára átalakítsák. Csupán annyi szükséges ehhez, hogy egy kis időre ki tudjon lépni az „anyám lánya/ apám fia” kamaszpozíciójából és be tudja kapcsolni ember emberi iránti empátiáját. Talán segít, ha belegondolunk, hogy a gyermekéről leváló szülő harca is többfrontos, lelki feladatai roppant sokrétűek.

Az érzelmi veszteség

Az első kihívás, amellyel a szülői szerepétől búcsúzó felnőtt szembekerül, maga a gyász – a veszteség, a búcsúzás. Ha jobban belegondolunk, a gyereknevelés kifutása puszta természeténél fogva olyan, hogy érzelmileg akár kezelhetetlennek, befogadhatatlannak is tűnhet. Kellő pufferolás vagy felkészülés híján akár a legegészségesebb szülő is úgy is érezheti (anélkül, hogy akár magának is megfogalmazná): valamilyen szinten készületlenül éri ez a dolog. Hiszen már-már lehetetlen ésszel felérni, hogy élete eddigi legfőbb tevékenysége, egyik legfontosabb identitása, célja, létformája, keretrendszere és – ami a legfontosabb – érzelmi táptalaja egyszeriben kifogy alóla. A szülő egy napon arra ébred, hogy nincs gyerek a háznál. Sokan föl sem igen fogják, hogy egy napon majd a gyermekeik nélkül fognak élni és meglepődnek azokon az érzéseken, amik ekkor felszínre buknak. Hiszen azok a jelzésszerű, kiszámíthatatlan kis érintkezések, futó hazalátogatások, telefonhívások – bár létfontosságúak – a hátramaradó szülő számára már csak a túlélő adagra elegendőek, a hirtelen jött magány enyhítésére nem alkalmasak, nem feledtethetik, hogy annak, annak a megtartó életformának vége.

Vannak, akik úgy érzik: tényleg nem baj, hogy vége. Több volt már benne a rossz, mint a jó. Az ő rossz érzéseik más természetűek. De szinte mindenki szembekerülnek azzal a meghökkenéssel, hogy a gyereknevelés mint feladat, mint „befektetés” és húszegynéhány évet átívelő áldozat anélkül ér véget, hogy bármiféle jó érzésre okot adó visszajelzés, jutalom, köszönet vagy egyéb záró momentum kitenné a végére a pontot, illetve a pontosvesszőt, a három pontot. Jóval később, az unokák születésével, az érett felnőtt gyerek esetleges érzelmi újraközeledésével megélhetünk valamiféle sikerélményt, valamilyen „nem volt hiába” élményt - ha ki tudtuk várni, ha addig el nem mérgesedett a kapcsolat, ha van egymás számára mondanivalónk, ha képesek vagyunk egymást látni és hallani.

A frissen kirepült, esetleg dezorientált, útkereső, vagy céltudatos, de szabadságát mámorosan élvező fiatal mellett viszont nem sok érzelmi visszajelzésre számíthatunk. Sok szülő azt éli meg: a gyermekek „szó nélkül” elmennek, sőt még örülnünk is kell annak, hogy sikerült megkapnia az ösztöndíjat, a kollégiumot, vagy azt a jó kis albérletet a barátjával, jaj istenem, csak gyereket ne csináljon neki, nagyon nem tetszik nekem az a fiú... A fiatal egyszeriben már nincs ott és még azt is a normál sávba tartozónak kell látnunk, ha időlegesen szinte elfelejti, már-már nemlétezőnek tekinti azt, aki addigi aktív életében minden mozdulatát, lélegzetét, pénzét, idejét, napjai beosztását, élete teljes berendezkedését őérte adta, őhozzá igazította. Nem haragszik ő – csak lubickol és eszébe sem jut, hogy erről tudósítsa az otthon maradottakat, akik nyilván jól vannak és (jobb esetben) biztos örülnek neki, hogy ő is ilyen vígan él, vagy (rosszabb esetben) jobb, ha nem is tudják, hogyan él.

Amíg serdülőt nevelt, a szülő kellő ügyességgel még eltitkolhatta maga előtt, hogy mi vár rá - esetleg maga sem tudta, hogy fájni fog. Bőven lehet, hogy azt mondta magának és másoknak: alig várom. Nőjenek már föl, menjen le rólam a gond, a feszültség, a feladat. Őket talán még váratlanabbul éri saját veszteségérzésük. Részben az „alig várom” csoportból kerülnek ki azok, akik később is hárítják a fiatal felnőtt életében való részvételt… („nem vagyok én nagymama, megvan a magam nagyon jó kis élete”). Általában itt már a korábbi szülői élmény is szegényes, távolított vagy elhibázott volt, és az ezzel kapcsolatos kudarcérzet, szégyen, megbánás, gyász a tudattalan hárítás nehezen hozzáférhető mélységeiben raktározódott el. Sok ötvenes szülő, aki teljes gőzzel éli a saját életét és látszólag meg sem rebben gyermekei leválásától, már jó előre túlkompenzálta fájdalmát, talán épp mert már évekkel a leválás előtt elveszítette gyermekeit. A fiatal felnőtt pedig esetleg azt éli meg ezalatt, hogy a szülője – felfoghatatlan okból – nehezen hozzáférhető. Más esetekben viszont épp a súlyosan sértett, megbántott és érzelmileg még túlságosan is kapaszkodó szülő érzi úgy, hogy „nem tartozik” nagymamai/nagypapai szolgálatot teljesíteni, hiszen még őt sem kárpótolta senki a saját gyermeki énjében elszenvedett veszteségért, cserben hagyásért.

A szülő vesztesége attól rendkívül nehéz, hogy egész felnőtt életének talán legerősebb érzelmi kapcsolata számolódik föl. A váltás lehet fokozatos, de lehet annyira éles, és érzelmileg valójában annyira nehezen megmagyarázható is, hogy egy erősen kötődő szülő csak a legnagyobb lélekjelenléttel tudja átvészelni. Kevés szülő áll az érzelmi függetlenség olyan fokán, hogy legalább gyengébb pillanataiban föl ne tegye a kérdést: minek is csináltam? Ennyi volt? És akkor most vége? Így ér véget? És akkor most innen hogyan tovább?

A szülő elveszíti az érzelmi táptalajt, amit a gyerekek jelenléte adott. Paradox módon itt talán még nehezebb helyzetben van az, aki a serdülővel, fiatal felnőttel is ki tudott alakítani egy boldog, egyenletes, jó hangulatú, együttműködésen alapuló modus vivendit. Ő tudattalanul is kialakíthatott egy olyan illúziót: a világ végéig is elélnénk így, ennek talán nem is kell véget érnie. A fiatalok jelenléte a házban vidámságot, színt, örömöt, mozgalmasságot visz az életbe; a szülő azt érzi, szükség van rá. Ha főz, mos, rendet tart, ha hátországot biztosít, ha szervez, ha fuvaroz, a jó kapcsolat esetén ez mind megannyi szülőségi vagy kapcsolódási pont, mind megannyi öt-tíz perces vagy akár félórás-órás beszélgetés. Egy életforma, amiben ezer apró jelből érezheti napi szinten, hogy van kapcsolat, van pezsgés, van családi élet. Ezt elveszíteni – komoly életformaváltást jelent.

A legtöbb szülőnek – ha máshogy nem, hát tudattalanul – van valamilyen titkon dédelgetett álma, amely az „erőfeszítéseim jutalma” formát viseli. Szinte óhatatlan, hogy a szülő elképzeljen valamiféle választ, valamilyen reakciót arra, amit gyermekeiért tett, adott, teljesített. Jobb esetben talán nem vár mást, mint valamiféle fokozatosan gazdagodó felnőtt-felnőtt kapcsolatot, esetleg valamilyen apránként tudatosuló hálát, amiért így nevelte, ilyenre nevelte. Aggasztóbb, ha már az is eszébe jut (és ha így jut eszébe), hogy a gyermekért ilyen vagy olyan áldozatot hozott. Megint mások pedig – szintén nem föltétlen tudatosan – akár azt is elvárják, hogy ha majd a gyerekük felnő, akkor megérti és valahogyan megköszöni a nevelést és azzal, amit megvalósít, amit elér; kárpótolja is őt a nehéz, munkás életért, az elrontott házasságért, a meghozott áldozatokért. Az ilyesfajta várakozás már egészen megnyomorító teherként is nehezedhet a fiatal felnőttre.

Ő pedig nagy valószínűséggel nem lesz hálás, vagy csak nagyon soká, és bizonyosan nem kárpótolja a szülőt semmiféle „áldozatért”. Ha azonban nem várunk semmi effélét, ha a jelenben tudunk jó partnere lenni valós élethelyzeteiben, akkor előfordulhat, hogy egy nap tényleg azon kapjuk magunkat, hogy jó barátok vagyunk – ha nem is feltétlen abban a formában, ahogyan előre megálmodtuk, hanem úgy, ahogyan a fiatalok diktálják. Itt is egy érzelmi paradoxon működik – aki kér, követel, kunyerál, konkrét elvárásokkal él, egyoldalúan kontrollálni próbálja az érzelmi adok-kapok forgalmát, az nem kap. Aki el tudja engedni a kontrollt, a követelést és az álmait, és az élő igények mentén reális, józanul beszabályozott cserekapcsolatba bocsátkozni, az esetleg elnyeri jutalmát.

Jóval fájdalmasabb helyzetet teremt a kudarcos leválás. Ha a viszony problémás volt, és esetleg a különköltözés is zaklatott körülmények között, a konfliktus látszólagos megoldásaként következik be, ez olyan rossz ízt hagy maga után, mintha egy egész hosszú „projekt” csődben végződött volna, mintha egy közel húsz éves munkáról és erőbefektetésről derült volna ki, hogy hiába volt, rosszul csináltuk. Ezt így persze csak a kétségbeesés vagy tisztánlátás legritkább perceiben mondják ki maguknak az emberek; általában hibáztatással, felmentésekkel, önigazolással bástyázzák körbe magukat lelki védekezésül. „Milyen rossz ez az én gyerekem, félresiklott, sikeretlen, hálátlan, ellenséges, de hát miért? Miért fordult ellenem? Miért nem hozta, amit vártunk tőle? Miért így kell elválnunk? Miért nem érti meg, hogy… Hiszen mindent a tőlem telhető legjobban megtettem, adtam mindent, amim volt és ahogy csak tudtam, és mégis…” - mardossa magát, gyermekét és kapcsolatát a magát/gyermekét kudarcosnak érző anya, apa. Igaza is van – csak az „amim van” és az „ahogyan tudtam” nem mindig elegendő arra, hogy a fiatal felnőttet visszahozza a szeretetkapcsolatba, akkor sem, ha a szülő nem tehet róla, hogy nem voltak jobb nevelői programjai, szülői beidegződései.

Akár „igaza van”, akár „nincs igaza” a kudarcos szülőnek, az emberi élet legnagyobb kínjai közé tartozik az ilyen szülő lelkiismereti és érzelmi válsága, a magával és gyermekével szemben érzett haragja, a harag mögött megbúvó önvád, értetlenség, becsapottság, kétségbeesés.

Az élet középrészének, talán legfontosabb szakaszának kudarca ez, amelynek feldolgozása mindenképpen segítséget igényel. A munka folyhat a szülőn, a fiatal felnőttön vagy mindkettejükön keresztül. Segítséggel arra is ráláthat a szülő, hogy a gyermek kitörési kísérletei, kanyargósabb útkeresése nem is föltétlen kudarc; megtalálhatja kapcsolatukon belül az élő, tartalmas, meleg sávokat, és elengedheti az olyan várakozásokat, amelyek minden érintettet csak bénítanak. Sikerülhet menteni, ami menthető és rehabilitálni a kapcsolatot.

A fiatal felnőtt és szülője kapcsolatának problémái sokszor a szülő föl nem dolgozott problémáiból fakadnak: eleget és elég jól neveltem-e; még ezt és ezt szerettem volna megadni; ezt és ezt szerettem volna megkapni, megélni, fenékig üríteni, máshogy, gondosabban, más hangsúlyokkal csinálni. Esetleg a nevelés egész során végigvitt hibák eredménye a fiatal felnőtt korban bukik ki – az elhanyagolás, a felelősségvállalásra nem tanítás, az értékrendi átadások aránytalanságai és számos más nevelési hiba csak itt, a használatban mutatkozik meg igazán – amikor már késő.

Itt jut szerephez tehát az egyik legfontosabb szempont: hogy a magára maradó szülő a végképp lezáruló nevelést (amely valójában már a kamaszkorban lezárult) sikeresnek, a leválást helyénvalónak éli-e meg, vagy kudarcos, lezáratlan nevelést, rosszízű leválását tudhat maga mögött.

A kérdések

Akár így, akár úgy, a kirepülés után a hátramaradó szülőnek óhatatlanul szembe kell néznie azzal, hogy új, sőt, radikálisan új alapokra kell helyeznie az életét, ötven körül vagy fölött, anélkül, hogy ő ezt kérte, várta, vagy akarta volna.

Egy cinikus vélekedés szerint a kamaszkor arra jó, hogy ne sajnáljuk annyira, hogy elveszítjük a gyerekeinket. Cinizmusától megtisztítva ez az állítás úgy válhat hasznunkra, ha azt mondjuk: a gyermek serdülése idején a szülő jó esetben már előre gyakorol, elkezdi fölépíteni a saját teljes értékű életét, amely majd a kirepülés után vár rá… jó esetben már ekkor érzelmi főpróbákat tart egyedüllétből, a gyerekek nélküli életből. És elkezd válaszokat keresni a kérdésekre.

A gyerekek kirepülése után a szülő szemben találja magát saját magával mint szülővel és mint nem-szülővel, és így azokkal a – fentebb már sejtetett – kérdésekkel, amelyek léte egész értelmét érintik. Nem kevés időbe és lelki erőbe telhet, míg egy ötven körüli felnőtt felépíti a saját válaszait olyasféle kérdésekre: „Ki vagyok én a gyerekeim nélkül?”; „Mik a céljaim?”; „Kinek kellek én még?/ Mire vagyok még jó?”; „Mi is (mi is volt) az én hivatásom/küldetésem (azon kívül, hogy gyerekeket nevelek)?”; „Mi az életem célja, értelme?”; „Milyen irányba mozgok és mit szeretnék elérni?” „Minek tudok még őszintén örülni, mit élvezek?”; „Kire számíthatok, ki van még a számomra ezen a világon?”

Ha ezeknek a kérdéseknek legalább egy részére nem tud igazán meggyőző választ találni, amely indokolná, hogy neki még helye van e világon, előfordulhat, hogy elindul a depresszió útján az önpusztítás felé vagy – ami ennél egy fokkal jobb megoldásnak tűnhet előtte – belekapaszkodik a múltba, a gyermekébe, és belőle próbál pótlólagos energiát szívni, ahelyett, hogy a valódi kérdésekkel megküzdve továbblépne. Hiszen az még segítséggel is nehéz, hát még egyedül.

Ha a szülő gyásza aránytalanul mély és nem múló, ez a korábbi életvitelével, családi működésével kapcsolatos zavart is jelezhet. Talán úgy érezi, valahol elrontotta a családi élettel rárótt feladatot, nem jól fektette be életének gyerekneveléssel töltött jó húszéves szakaszát, hogy vesztesként került ki. Lehet, hogy most döbben rá: számos dologgal nem törődött, ami most készen várhatná, megkönnyíthetné az új élet felépítését. Felszámolta vagy ki sem építette önmegvalósító, autonóm énjét. Nincs megfelelő szakmája, párkapcsolata, egészsége, anyagi bázisa, örömei, hobbijai.

Ebben a korban a személyiség már nehezebben regenerálódik, megcsappannak az energiák saját magunk újjáépítésére, az ember nehezebben fordul valamiféle radikálisan más életvitel felé. Ötven-hatvan között a személyiség és életvitel megújításának lehetőségei korlátok közé szorulnak – ha a szülő megsejti, hogy ereje már véges, hogy nem biztos, hogy futja újjáépítésre, nem biztos, hogy van hozzá kellő segítség vagy erőforrás, ez szintén a kétségbeesés felé terelheti őt. Minden ilyen esetben indokolt, és fontos pszichológushoz fordulni. Az ilyen szülő szenvedése roppant mély és valós, ez az emberi élet egyik súlyos krízishelyzete, ezért kívánatos, hogy a környezete szeretettel és gyógyító, segítő hatásokkal vegye körül, amennyire az saját teherbíró képességükkel összeegyeztethető.

Nem elég, hogy az idős szülőnek meg kell tanulni a gyermekei nélkül – sőt, esetleg egyedül – élni - abban az igen megterhelő állapotban van, amikor mélyen és ösztönösen érzi, hogy az élete legmélyebb, azaz biológiai küldetését már betöltötte. Él, ép és egészséges, aktív és hasznos akar lenni, de az élete célja és értelme innentől kezdve egy bizonyos értelemben esetleges vagy (hogy pozitívabban fogalmazzunk) szabadon megválasztható. Napról napra kell ezt megtalálnia, kitalálnia, és már messze nem fiatalon szembekerülni azzal a kihívással, hogy egyszeriben „találja ki magát” úgy, ahogyan korábban soha nem kellett. Az újjáépítés sikerét számos tényező befolyásolja: a rendelkezésre álló jövőkép, a külső és belső erőforrások.

Erőforrások az újjáépítéshez

Fontos dimenzió, hogy a gyerekek kirepülte után a szülőt várja-e a partnere, házastársa, hogy milyen állapotban van a kapcsolatuk, tudnak-e egymásnak örömet, értelmes, tartalmas napokat, érzelmi hátteret, gyógyító hatásokat nyújtani vagy nem.

Ebben az életszakaszban sok pár válik el – szabott program híján a házasságuk kimerül, kiürül, széthullik. A fiatalok általában megrökönyödve szemlélik, hogy szüleik korábban stabilnak hitt és sokat kiállt kapcsolata fölbomolhat. A szülők pedig azon csodálkoznak, hogy huszonéves, vagy még idősebb gyermeküket is megviseli a válás. Mintha még mindig fontos lenne a szülői ház egysége. „Attól, hogy én kitettem az ajtón a lábam, még nem kell összedőlni a háznak! Akkor hova járhatok haza tankolni? És akkor az egész közös múltunk nem volt érvényes?” – kérdezi a fiatal felnőtt bánata. A szülők közül pedig nem egy már-már megkésett azzal a felszabadulással, amit az eddig „csak a gyerekek kedvéért” összetartott házasságában, esetleg az érzelmi éhezés vagy aktív szenvedés mellett annyiszor megálmodott.

Különösen nehéz lehet a helyzet ott, ahol egy gyermekét egyedül nevelő szülő marad magára a gyerekek kirepülése után. Egyszeriben ráébred, hogy mostantól aztán végképp nem családban él, holott talán sohasem élt még egészen egyedül. Nagyon sok tanulásba kerül, hogy valaki magára maradva is megtalálja az egyensúlyát, a léte előrevivő motorját és az életöröm képességét – holott amíg adottság volt, addig talán tudatában sem volt, hogy milyen megtartó erő pusztán az, hogy családban él.

Roppant fontos dimenzió az is, milyen lelki és fizikai állapotban van általánosságban az élete delén vagy azon túl járó szülő, amikor a gyermeke kirepül. Nem mindegy, hogy egy életerős, fiatalos középkorú vagy egy megfáradt, már-már idős ember kerül abba a helyzetbe, hogy egyszer csak kiürül a ház. Rendszeres sport, egészséges, minden ízében élő test nélkül, a mozgás termelte hormonok idegrendszeri hatása és a jó erőnlét általános jóérzése nélkül nehéz lélekben egészségesnek maradni.

És végül, de nem utolsó sorban, roppant sok függ attól, hogy a gyerekek kirepülése idején a középkorú, idősödni kezdő szülőnek mit ad a munkája. Ha benne él egy erős, érdekes szakmai kontextusban, amely foglalkoztatja, értelmet, kihívást, izgalmat, fontosságot ad a létezésének és társas közeget a mindennapjainak, akkor összehasonlíthatatlanul védettebb, mint ha mindenét a családi kapcsolatokra tette föl és egész érzelmi ellátása abból táplálkozott.

A felnőtt gyermek kiválása és a szülő hátramaradása mindenképpen olyan helyzetet teremt a családban – és ebben az értelemben továbbra is egy családról érdemes beszélni –, ahol minden érintettnek széttartó, kritikusan fontos igényei jelentkeznek, ugyanakkor azonban egymástól is roppant fontos lelki adományokat várnak és kaphatnak. Sikeres megoldásnak azt nevezhetjük, ha a kapcsolat új formában, érzelmileg élő, tartalmas módon, mindegyik fél valós, jelenbéli igényeit tekintetbe véve folytatódik, az esetleges régi sérelmek feldolgozása, meghaladása után. Minden érintett józanságára és empátiájára szükség van ahhoz, hogy egy sikeres cserekapcsolatot lehessen kimunkálni.