A beteg kapcsolat

Nem feltétlenül ok az örömre, ha felnőtt gyermek és szülei között fennáll, vagy akár egészen szoros a kapcsolat. Sajnos léteznek hosszan fennmaradó, szoros és mégis kimondottan rosszízű kapcsolatok is, amelyek minden érintettnek ártanak vagy hamis kielégülést szereznek. Sokszor épp valamilyen múltból ottfelejtődött, örökre kielégületlen igény tart meg szülőt és gyermeket egyfajta dermedt, örökké elégtelen, fájdalmas, mégis felszámolhatatlan összefonódásban. Az ilyen kapcsolatok igen nagy számban és sokféle variációban fordulnak elő. Az alábbiakban csak a példa kedvéért vázolok föl ezek közül néhány lélektani változatot.

Sokszor olyan esetekben alakul ki szoros, ám fájdalmas kapcsolat felnőtt gyerek és idős szülő között, amikor – javarészt tudattalanul, vagy féltudatosan – olyasmit várnak a felek egymástól, amit réges-régen, a maga idején nem kaptak meg. Például nem kapták meg az elismerést vagy a gyöngédséget, de kapták ennek valamiféle eltorzult, magából kifordult formáját, például tanácsokat, utasítgatást és túlgondoskodást. Előfordulhat, hogy mint egy szomjazó az alig csörgedező vagy mérgezett forrásra, alig csöpögő vízcsapra, úgy szívja rá magát a lélek erre a nyomorúságos táplálékra, a jóllakás reményében. Minden fejlődési perspektívát nélkülöző, lélektanilag zsákutcát jelentő kapcsolatok tudnak így húzódni sok-sok éven át, mérgezve az egyén egyéb kapcsolatait.

Megdermedt, rossz és túl szoros kapcsolatot eredményezhet az is, ha a szülő önállótlanná neveli a gyermekét, felnőtt életre képtelenné, ha meggyőzi arról, hogy nélküle nem tud döntést hozni, eligazodni a világban, hogy egyedül veszélyben van, elrontja, ezért – úgy érzi, azt sugallja – végig fogni kell a kezét. Már az első, négykézláb megtett lépéseknél el lehet bizonytalanítani egy kisgyereket, ha egy kiismerhetetlen, ezer szabállyal és veszéllyel terhes világot prezentál neki a világot közvetítő szülő. Olyan világot, amelyben millió a hibalehetőség, és a hibák esetleg súlyos következményekkel fenyegetnek, ha hibázom, akkor megbüntetnek, sápítoznak, és szörnyű lehetőségekről számolnak be, amelyek bizonyára úgy is vannak, hiszen a felnőttek csak tudják. „Vegyél sapkát, ne azt a sapkát, ezt a sapkát, hát nem látod, milyen idő van, ne ezt vedd föl előbb, azt vedd föl előbb, aztán ezt; a sarat ezzel a ronggyal és ezzel a szerrel kell föltörölni, de a limonádét azzal a szivaccsal és azzal a folyadékkal, mert különben elfertőződik, megfázol, lefagy, befagy, eltörik, kórházba kerülsz, kikapsz aputól; ne nyúlj hozzá, nem úgy kell, jaj, sose tanulod meg, rossz nézni, na, inkább add ide, majd én letörlöm, becsomagolom, bemegyek az iskolába, beszélek vele, elintézem neked, jobb az úgy, menj az útból.” Az így nevelt gyermek, ha felnő és gyermeke születik, nagy valószínűséggel rémes szorongást él át, hiszen tudja, hogy ezer dolgot lehet elrontani, ezer dolgot kell jól csinálni és pont úgy, nem máshogy, és ő nem tudja, és fél, hogy elrontja és árt a kisbabának, ezért bizony hazatelefonál (ahelyett, hogy mondjuk bátran elrontaná, és tanulna a tapasztalatokból) és az anyja szolgálatkészen újra meggyőzi őt, hogy ő továbbra is tudja, hogy így kell és úgy kell, a fiatal pedig még mindig nem tudja, de ő szívesen, akár oda is megy egy-két hétre, ha akarják és megfürdeti, levágja a körmét stb., stb. Vannak családok, ahol a kisgyereket nevelő fiatal szülők naponta hazatelefonálnak, vagy a szülő hívja föl őket naponta akár többször is, ellenőrizendő, hogy jól csinálják-e a fiatalok a dolgokat. Az ilyen fiatalt már kicsiny korában úgy nevelték, hogy minden kanyarban éreztették vele: te nem tudod, de majd én megmondom. Nem csoda, ha a fiatal szülők szülősége és egymáshoz való viszonya ezen a ponton megrendül, és esetleg benyomódik egy gomb és megindul egy folyamat, amelynek végkifejleteként öt vagy tíz év múlva nagy valószínűséggel elválnak.

Az ellenszer természetesen az lenne, ha a fiatal távolságot teremtene a szülőtől és saját józan esze fényénél vizsgálná meg, a tanult tízezer szabályból mi az a tucatnyi, aminek valóban van értelme, a felfestett ezernyi veszély és rémes következmény közül hánynak van realitása, mi az, amit tényleg érdemes elkerülni. Ehhez azonban előbb engedélyt kell kapnia a lelke mélyén arra, hogy tapasztaljon, kísérletezzen, hibázzon, egyáltalán kapcsolatba kerüljön a tárgyi világgal – ahogy 6-8 hónapos korától kellett volna. Ehhez védettségre és tudatosságra egyaránt szükség van: szakszerű segítség kívántatik.

Hasonlóan túlhordott kapcsolat eredhet az ellenkezőjéből is: ha a gyermek túlzott felelősséget vállalt a szüleiért. Számos családban a gyerekek már kiskorban erősen ráéreznek, hogy a szüleik sérültek, funkciójukat nem tudják betölteni, nem adnak kellő támaszt, útmutatást, oltalmat, gondoskodást. A gyerek a maga kezdetleges módján pótolni kezdi ezeket – beáll a felnőtt helyére, a maga gyermeki módján megpróbálja ellátni az ellátatlan feladatokat és sokszor „szárnya alá veszi” a felnőttet is: segíteni, gondoskodni, közvetíteni, vigasztalni kezd. Egy bizonyos értelemben felnőttebben, határozottabban, erősebben él a felnőttek között – miközben persze rettenetes árat fizet ezért. Ezek természetesen éretlen, gyermeki, merev megküzdési technikák, amelyek felnőttkorban már inkább akadálynak bizonyulnak. Az ilyen gyermek általában fiatal felnőttként sem hagyja magára a szüleit, és azok is sokáig kapaszkodnak. Elfogadják a támogatást, a segítséget, esetleg tíz körömmel kapaszkodnak, ha a gyermek – mert ilyen is előfordul – külföldre vagy távolra akar költözni. „Hogy képzeled, hogy itt hagysz, ilyen szituációban?” – kérdezhetik, ha sor kerül ilyen kísérletre.

Logikus, hogy kóros egyensúlyba dermedt kapcsolat az is, ahol a fiatal a korábban már említett „felnőttségi bizonyítványt” várja, csak várja, csak várja a szülejétől, és addig nem hajlandó felnőni, amíg azt meg nem kapja. Harminc-negyven éves emberek, nők és – ami jóval szembeszökőbb – férfiak képesek magukat nem felnőttként, hanem szüleik gyermekeként megélni. Apám fia vagyok vagy felnőtt férfi? Anyám lánya vagyok, vagy autonóm nő? Hol van a lélektani súlypontom: az eredeti családomban, vagy a mostaniban? Hányan lakunk a mostani családunkban? Mi, fiatal szülők és a kisgyerekeink vagy – virtuálisan, kísértet formában, napi telefonok, látogatások, programok, lekötöttségek, tárgyak, szokások formájában velünk él esetleg két pár nagyszülő is?

Fontos dimenzió a húszas-harmincas évek teljesítménykényszere kapcsán az is, vajon nem a szülők burkolt vagy nyílt elvárásainak próbált-e megfelelni a fiatal, nem apjának-anyjának akarja-e bizonyítani, hogy én is bírok annyit, én is tudok olyan életszínvonalat teremteni, én is bírok olyan rangos pozícióba keveredni mint ti… Vagy – ami csak egy kicsit más - túl tudok tenni rajtatok, meg tudom valósítani az álmaitokat: leszek én az első értelmiségi, az első orvos, az első jómódú vállalkozó a családban… Vagy egy további verzióban: föllázadtam ellenetek és most megmutatom, hogy máshogy is lehet, nem csak úgy, ahogy ti voltatok sikeresek (a lázadás csak részben szabadság: másik részben haragból vállalt, bosszúálló küldetés, kötelesség, esetleg vezeklés).

Mind-mind olyan helyzetek és rejtett belső feszültségek ezek, amelyek sokszor öntudatlanul mozgatják a fiatal felnőttet és feltartóztathatatlan programként élik önálló életüket, egyaránt mérgezve az eredeti család és a fiatal család életét. Amíg nem tudatosulnak, amíg nem értik meg és mondják ezeket a rejtett parancsokat a szereplők, amíg nem mentesülnek e programok terhe alól, addig a fiatalok is kényszerpályán mozognak és előfordulhat, hogy boldogtalanságuk csupán látszólag értelmetlen tünetekben, alkoholfüggésben, veszekedésekben, egészségromlásban, önpusztító viselkedésekben ad hírt magáról. Bármelyik ilyen tünet elegendő jelzés, hogy pszichológushoz kell fordulni és föltárni a mögöttes okokat.

Tehát nem feltétlen jó hír, ha felnőtt gyerek és idős szüleje között van kapcsolat. Épp ellenkezőleg. Ilyen esetben az lenne a jó hír, ha sikerülne elérni, hogy – egy ideig, vagy ameddig nem változtatható –, ne legyen. Ha beteg az a funkció, amit az egyik a másik életében betölt, akkor a távolság a gyógyulás első előfeltétele, pontosabban: az a nulladik lépés, amivel megteremthető egy tér, amelyben az egyes résztvevők gyógyulása megindulhat. Általában a fiatalabb nemzedék szokott ilyen céllal önismereti munkára jelentkezni, épp a frissen született kicsik iránti felelősségérzetből. Ez egy nagyon termékeny életszakasz az önismereti munka, tudatosodás, életreform szempontjából, és az élet új alapokra helyezését teszi lehetővé. Ehhez azonban a nagyszülői generációval fenntartott viszonyt is mindenestől át kell rendezni, és ez sokszor épp az idősek rugalmatlansága és éles fájdalomjelzései miatt nehéz.