Játszmák, határok, szerződések

Ki ne ismerné életünknek azokat a helyzeteit, amikor egyszeriben benne találjuk magunkat egy kényelmetlen, képtelen, értelmetlen helyzetben, aztán kimondunk egy rosszízű, indulatos mondatot, amiről már abban a pillanatban tudjuk, hogy nem lesz jó vége, amikor ebből feszültség támad, és magunk sem értjük, miért, de „már megint itt tartunk”, amikor magunk se látjuk át, mi a baj, de az ismerős mondatok sorjáznak egyik a másik után, miközben az indulat feltartóztathatatlanul dagad, pedig talán egyikünk sem akarja, míg végül valamilyen ismerős keserű, fájdalmas érzéssel, megértetlenül kullogunk el és semmit sem sikerült megbeszélni? Ezeket a helyzeteket és viselkedéssorokat nevezi játszmának a korábban már említett Eric Berne. Minden ember életében előfordul ilyesmi. Az indító helyzet mindig stresszes. Az első mondat valójában mindig arról szól, hogy valamit szeretnénk vagy nem szeretnénk, de nem ezt valamiért nem fogalmazzuk meg nyíltan, egyenesen és nyugodtan. Az indulat általában valami ismétlődő, régi, mélyen fájó lelki seb miatt dagad bennünk. A másik lépéseit általában nem objektívan, hanem sorskönyvi szűrőszemüvegünkön át látjuk. A játszma végén pedig legtöbbször valami olyasmit mormolunk magunknak, amit már százszor elmondtunk keserű perceinkben, és ami az egész életünkben újra és újra előkerül mint afféle fájdalmas, keserű tanulság, amit abban a pillanatban szentül igaznak hiszünk. Ez a mondat általában azonos valamelyik korábban említett sorskönyvi hiedelmünkkel. Hogy lám, senkiben nem szabad megbízni, vagy lám, ugye, nekem nem segít senki, vagy lám, a férfiak/nők mind vagy az én életem csak arról szól, hogy… Ezek a mondatok technikai értelemben, szó szerint ritkán igazak, mégis a lelki nyomor e mélypontjain úgy tűnnek föl, mint maga a megszenvedett végső igazság. Ha azonban jobban a helyzet mélyére nézünk, megfigyelhetjük, hogy mi magunk is tudtuk, hogy játszma várható; mi magunk is tettünk az elején egy olyan lépést – jó eséllyel tudattalanul –, ami nem volt tiszta kommunikációnak nevezhető, és amiről tudtuk, hogy nem lesz jó vége, de nem tudtuk megállni, nem lehetett máshogy, és hát valamit muszáj volt... A jelen témakörben jó példa erre az a bizonyos hétfogásos ebéd, amivel egy nagyszülő traktálja gyermeke családját, aki ezt nem kérte, nem várta, egyébként is vegetáriánus és utólag aztán jó nagy bűntudatot lehet kelteni benne, amiért nem ette meg és nem dicsérte az egekbe, mert ebből meglátják, hogy a nagymama mennyire szereti őket és ők mennyire nem értékelik őt. Minden játszma mélyén valódi fájdalom lakik – ez esetben az idős szülő vágya: bár még úgy etethetnélek, mint régen, szeretetem túlcsordul, nem tudom hová tenni, nem tudom elfogadni, hogy már nincs szükséged rám. A játszmaindító kommunikáció pedig a határsértések, a kéretlen segítés, a bűntudatkeltő kérések, a mártírtempók világából kerül ki. A két kulcsmozzanat tehát a mélyen rejlő valódi érzés/igény és a határok betartása. És természetesen a tiszta kommunikáció – a rejtett mozzanatok felszínre hozatala.

A játszmák megakadályozásáról könyvek tucatjait írták már. A két kulcsfontosságú lépés, amellyel az ilyesféle kapcsolatpusztításnak elejét lehet venni, épp a fönti két mozzanatra épül: a mélyen rejlő érzés/igény kimondása és a határokra vonatkozó szerződés. Ha minden résztvevő világosan meg tudja fogalmazni igényeit (pl. „szeretném heti egyszer látni az unokám” vagy „szeretnénk este családi körben lenni és nem telefonálni”), és képes ezekről nyíltan, a konfliktusoktól mentes nyugalmi időszakban beszélni, akkor már sokkal könnyebb megtalálni azt a megoldást, amely minden érintett igényeinek megfelel. Az első lépés az, hogy mindenkinek szabad legyen azt éreznie, amit érez és erről nyíltan beszélni. A felnőtt gyerek is könnyebben boldogul, ha meghallgatja szülője fájdalmát, igényét, megismeri érzéseit. ehet, hogy a helyzet jobb, mint ő képzeli. Lehet, hogy ő bizalmatlanságot, kontrollt, kritikát képzel oda, ahol az égvilágon semmi másról nincs szó, mint hogy a szülője keservesen hiányolja a jelenlétét, a kapcsolatot, azt, hogy meséljen magáról. És az is fontos, hogy a fiatal beszélhessen és beszéljen is az érzéseiről, arról, mire van és mire nincs szüksége a szülőjétől. Már az érzések feltárásánál megkezdődhet a szerződés folyamata: én szívesen megadnám neked, amit kérsz, ha cserébe megkaphatnám, hogy… Én szívesen mesélek neked az életemről, ha nem adsz tanácsot, hogy hogyan csináljam. Mert az nekem olyan, mintha még mindig nem hinnéd el, hogy felnőttem.

Nagyon fontos, hogy az érzéseinkről is békeidőben beszéljünk és az alku, a szerződés is békeidőben, feszültségmentesen, szükség esetén telefonon vagy írásban tudjon végbemenni.

Az érzéseinkről beszélve mindig magunkról beszéljünk, kerüljük a másik viselkedésére, múltbéli cselekedeteire, szokásaira való utalást. Magunkról beszéljünk, ne róla. Ha már azt halljuk a saját szánkból, hogy „te”, vagy pláne „te mindig”, vagy „mert te mindig”, rögtön tudhatjuk, hogy rossz vágányon vagyunk. Ha úgy tudunk fogalmazni, hogy „nekem ebben az a legnehezebb”, „nekem az hiányzik”, „én azt sajnálom”, „én szívem szerint…”, „én akkor lennék a legboldogabb”; „amire én igazán vágyom…”

A legfontosabb az, hogy minden résztvevő következmények nélkül kiadhassa magából az érzéseit, lehetőleg ne egyazon alkalommal, hanem külön-külön. Békeidőben, amikor legalább a hallgató stabil és pozitív lelki állapotban van. Akár válaszolni sem kell, elég ha annyit mondunk: hallom, értem, foglalkozni fogok azzal, amiket elmondtál.

Az érzések tisztázása után a második lépés a szerződés. Akár több szakaszra elosztva, türelmes alkufolyamatban találhatjuk meg az igények metszethalmazát, kreatív módon illeszthetjük össze a résztvevők vágyait, igényeit. Ehhez rugalmasságra is szükség van, és az is fontos, hogy valami kimondott megállapodás szülessék, amire aztán vissza lehet utalni, és még ellenőrizni is, hogy bevált-e, valóban szolgálja-e azokat az igényeket, amelyek miatt létrejött. Készüljünk föl rá, hogy a szerződés nyomán minden érintettnek kell kisebb áldozatot hoznia, mindenkitől követel egy kevés lemondást és alkalmazkodást, de talán azt is mindenki belátja, hogy így a legnagyobb a helyzetben a nyereség. Sok veszekedésnek és fájdalomnak elejét lehet venni egy jó megegyezéssel.

Eric Berne azt is elmondja, hogy elmélete szerint minden ember személyiségének három fő része van, három fő készletben vagy fiókban laknak bennünk az érzések, gondolatok, viselkedések programjai. Mindannyiunkban ott él az a Gyermek, aki egykor voltunk, aki spontán, aki önfeledt, akkor is, ha nevet, akkor is ha sír, ha játszik, ha kötődik, ha ábrándozik, ha alkot. Ő hordozza gyermeki tudásunkat és képzeteinket is. Ez a Gyermek tud szót fogadni is, lázadni is.

Él bennünk egyfajta belső Szülő, saját szüleink, rokonaink, tanáraink, gondozóink, mentoraink, példaképeink egybegyúrt gyűjteménye, aki egyfelől gondoskodik és táplál, óv, vigyáz másokra vagy magunkra; másfelől kereteket és normákat ad, képviseli, hogy mi a rend, mik a fontos elvek és standardok, amik mentén befogad a társadalom, meddig megy el az ember és mitől tartózkodik, mik az elvárások a saját családunk mércéje szerint.

Végül pedig mindannyiunk személyiségének középpontjában kialakul előbb vagy utóbb egy Felnőtt, aki „ésszel él”, aki kiegyenlít, aki a realitást pásztázza, tényekkel foglalatoskodik, aki a belső hangok között rendet tesz, számon tartja mind a Gyerek, mind a Szülő megnyilvánulásait, és ugyanígy a külvilág tényeit is, aki jó döntést tud hozni, pontos ismereteket gyűjt a valóságról, a saját képességeinkről és lehetőségeinkről. Ha meg tudja vetni a lábát, akkor ez a Felnőtt az, aki belső életünk hangzavarában rendet teremt, mert tisztán látja az arányokat, irányokat és prioritásokat. Már ha rendelkezésre áll. Már ha hagyják szóhoz jutni. Ha megteremtik a számára a feltételeket. Ha jól be van járatva. A Felnőttünk néha kíméletlen – sokan ezért nem szeretik.

Nem nehéz belátni, hol jut szerephez mindez a felnőtt gyerek és szüleje viszonylatában. Akinek húsz-harminc éves gyermeke van, az a saját Felnőtt eszével tudja: az én gyermekem már felnőtt. Számos tekintetben nincs rám szüksége, számos dolgot már nem tehetek meg vele. Hiába sír utána a lelkem, fegyelmezett Felnőttből tudom, hogy csak akkor kapom meg tőle, amit szeretnék, ha azt adom, amit szeretne. És két felnőtt tud egymással higgadtan és korrektül beszélgetni is - megegyezéssel rendezhetik, melyikük mit kér, abból mi teljesíthető, cserébe ki mit kínál és mit vállal. A szülőnek tudnia kell, hogy csak nyer, ha megkérdezi asszonylányát: „hányszor hívhatlak egy héten, hogy még ne zavarjalak? Nekem olyan heti három esne jól, tudod, néha nehéz esténként egyedül.” És az ellenkező esetben, amikor – mert ilyen is van – a nagyszülő bújik ki a kapcsolat alól és nem adja azt a fokú gondoskodást, odafigyelést az unokáknak vagy segítséget a fiataloknak, amit azok elvárnának. a fiatal is megkérdezheti: „Anya, mennyit tudsz jó szívvel vállalni egy héten? Jó lenne, ha heti két délután elhoznád Dorkát az oviból és játszanál vele. Mindig kérdezget utánad.” Szerződés alá esik az is, hogy milyen formát öltsenek az együttlétek. Kinél, mikor, milyen tevékenységgel teljenek, a felnőtt gyermekünk partnere is része legyen-e a társaságnak vagy ne, stb. És ha a fiatal azt mondja, hogy gyere, de ne kritizálj állandóan és ne sopánkodj, ne kritizálj, ne rakj rendet, ne mondd meg, hogyan éljünk és neveljünk, ezt megfogadni a lehető legfontosabb.

Ha az Eric Berne leírta belső hangokra gondol, a nagyszülő is könnyebben megértheti: bár a Gyerek-énemben megszakad a szívem, hogy a gyerekem elhagy, hogy egyedül maradok, hogy nincs már körülöttem család, hogy szinte idegenné lettem, a Felnőtt énem tudja, hogy ez a természet rendje és hogy a gyermekem így tudja egészségesen teljesíteni a küldetését – azt, amire neveltem. Ha leválik és éli az életét, akkor tudhatom, hogy jól neveltem.

A szerződés arra szolgál, hogy határokat rakjon le és a határokon való átjárást szabályozza. A határok tekintetében pedig prioritást élvez, hogy a fiatalok létrehozta új családi egység határa legyen egyértelmű, zárható, nyitható, rugalmasan átjárható, úgy, hogy ezt az átjárhatóságot a bent lakók szabályozzák. Ezen a határon belül legfontosabb a fiatal szülők jó viszonya, nem pedig a szülő és a kisgyerek viszonya, hiszen a szülők jó kapcsolata az alapja a gyerekek lelki jólétének. Ezért fontos, hogy a nagyszülői generáció jelenléte a szűkebb családban olyan legyen, amely nem ellenkezik annak kívánságával, igényeivel, egészségével.

Még viszonylag egészséges családokban is fontos, hogyan állítjuk be a távolságot. A legtöbb idős szülő valamivel közelebb próbál elhelyezkedni, mint gyermeke akarja, de az ellenkezőjére is akad példa, sőt a kapcsolati távolság látszólag következetlen össze-vissza rángatása is előfordul, ahol a túl közel éppoly komoly gondot okoz, mint a túl messze. Az érzelmi távolság számos jelben megnyilvánul a valós fizikai távolságtól kezdve a látogatások, telefonhívások sűrűségén át odáig, hogy mennyit tud, lát, ismer, mennyit befolyásol az idős szülő gyermeke életéből. Fontos mérce az is, mennyire érzi a gyermek a szülő érzéseit és a szülő a gyermekéit, tehát mekkora közöttük a lélektani azonosulás.