Önmegvalósító pályaválasztás

A serdülőkor egyik életkori feladata a pályaválasztás. Van azonban emellett sok más is. A fejlődés gének diktálta menetrendjének hála a serdülő ösztönösen érzi: a párválasztással kapcsolatos viselkedéseket tanulgatni és csiszolgatni (udvarlás, flört, nemi szerepek: nőiesség, férfiasság, emberismeret, kamaszkori próbakapcsolatok), vagy az önálló életvitellel kapcsolatos főpróbákat műsorra tűzni (a szélsőséges helyzeteket is beleértve) legalább annyira időszerű és életbevágó. Ezért aztán sokszor nem is a pályaválasztás van előtérben, hanem az ösztönvilághoz közelebb eső tanulási feladatok. Nincs ezen mit csodálkozni vagy bosszankodni – de érdemes számolni vele. Mivel pedig az ember nagyon fejlett és összetett lény, személyisége számos rétegből épül föl, ezért türelemmel kell fogadnunk, ha legalább húsz évbe beletelik, míg egy embergyerek legalább nagyjából elkészül.

Hol van az én őrhelyem?

Az ember létezésének tehát két sávja van, és így minden embernek legalább két szerepe. Az egyik szerep az, amit elemi biológiai indíttatásból töltünk be, azért, hogy továbbadjuk az életet: az ember férj vagy feleség, anya vagy apa, érzelmi kapcsolatokat működtet, együtt él valakivel, szeret és nevel. Ez a családi szerepünk. Életet hozunk a világra (általában nem is egyet) és gondozzuk, hogy a lehető legteljesebben ki tudjon bontakozni.

A másik szint, a másik szerep pedig már azzal függ össze, hogy az ember civilizációban és ehhez idomult társadalomban él: ellátunk egy funkciót abban a felnőtt társadalomban, amely ezt a civilizációt működteti. Űzünk valamilyen tevékenységet, amelyet beleteszünk a közösbe és amelyet a társadalom ellentételez – az egyszerűség kedvéért leginkább pénzzel. Amellyel aztán más emberek másfajta tevékenységét tudjuk megvásárolni.

Így vetődik föl tehát a fiatalok életében a kérdés: hol lesz az én helyem ebben a civilizációs csereberében? Mit tudok én adni ennek a társadalomnak, amit jobban csinálok, mint sokan mások; annyira jól, hogy azt hajlandóak lesznek kellően megjutalmazni? Mihez értek – és mi az, amit szeretek is csinálni?

A nagy nevelésfilozófus, Platón azt mondja: az istenek egy őrhelybe állítottak bennünket. Mindenkinek megvan a kijelölt őrhelye, ahol a feladatát be kell töltenie, és ahol a helyén van – de azt is állítja: ezt eleve kijelölték az istenek. Azaz: adottság. Na de hol van az én őrhelyem? Hova kell beállnom, mit kell csinálnom? – kérdezi a serdülő, és bizony nemegyszer elkomorul, kétségbe esik, elhessegeti a kérdést. Olyan nagy a tét, olyan rögös az út, és annyira nehéz a válasz!

Ez tehát olyan kérdés, amelyet (ma már) kinek-kinek magának kell megválaszolni, mégpedig elsősorban belülről, és csak második lépésben kívülről. Na de hogyan jövünk rá, hogy hol van a helyünk a világban?

A belső iránytű

A legtöbb gyerek számos elképzelést felvet és elvet az évek során – ez a legtermészetesebb következménye a személyiség érésének, kibomlásának. Ráadásul az iskolai érdeklődést erősen átszínezi, hogy melyik tárgyat milyen színvonalú és milyen személyiségű tanár tanítja. Ezért is fontos, hogy ne csak arra figyeljünk, melyik a kedvenc tantárgy! A gyerek egész élettapasztalatából, életviteléből bomlik ki, hogy milyen tevékenységben érzi jól magát. A legtöbb embernek van egy néhány tevékenység az életében, amit a legeslegjobban élvez.

Amitől felcsillan a szeme, amire rádobban a szíve. Istenigazából ez az iránytű

- az a terület, amely húzza, izgatja, előre viszi. Ahol azt látjuk, elkapta a gépszíj. Amibe belefeledkezik. Ha a sakk vagy a matematika: hát az. Ha a színek, formák, textilek, festékek vagy ékszerek, akkor az. Az egyik fiatal sportolni szeret legjobban, a másik gyerekekkel foglalkozni, a harmadik meg másoknak magyarázni. Kiderülhet egy gyerekről, hogy fantasztikus szervező és imád nyüzsögni, problémát megoldani. Vagy kitűnhet, hogy csöndes, de roppant empátiás és jól tud meghallgatni másokat. Talán abba feledkezik bele, ha szerelhet, bütykölhet, problémákat háríthat el. Lehet, hogy a fa vonzza, lehet, hogy a kő. Lehet, hogy építeni szeret és lehet, hogy szövegeket írni. Figyeljük, mi az erőssége! Miben érzi jól magát? Lehet, hogy az élőlények és a gyógyítás varázsolja el, lehet, hogy arra kíváncsi, hogyan működik a test, vagy a lélek, vagy a föld mélye, vagy a gépek, vagy a számítógépek vagy a világgazdaság vagy a tőzsde vagy a csillagok…

Merre nyílik?

Az a legfontosabb, hogy minél többet ismerjen az életből, minél tartalmasabb, színesebb tapasztalásai legyenek. A szülő és a pedagógus pedig meg tudja tanulni ezt figyelni: hogy merre nyílik a gyerek? Mi felé fejlődik ösztönösen, merrefelé növeszt ágakat, mint egy kis fa vagy cserje. Figyeljük napról napra vagy hétről hétre: melyik területen mozog azzal az intuitív otthonossággal és bizonyossággal, mintha azt mondaná: ez az én világom! Vegyük észre és bontogassuk az érdeklődését: de mindig ő járjon az élen, ne érezze, hogy nekünk fontosabb a dolog, mint neki!

Adjunk a gyereknek időt!

Legyünk türelemmel! Akkor is, ha esetleg már leérettségizett és dolgoznia kell, amíg rá nem jön, hogy mit akar. Akkor is, ha már jár egy iskolába, egyetemre, de mindannyian tudjuk, hogy igazából ez még a kísérletezési fázis. Nagyon nehéz úgy tevékenységet választani, ha még alig van élettapasztalatuk. (És úgy is, ha nem tud ezzel foglalkozni, mert otthoni vagy egyéb érzelmi gondok térítik el az energiáit.) Aki sokfelé járt, sok mindent csinált, sok életformát megismert, sok tevékenységet kipróbált, az könnyebben ráakad, hogy miben boldog.

Érdemes arra is figyelni,

miféle közeg, élethelyzet vagy életstílus

az, amelyben elemében érzi magát a fiatal. Az egyik ember a szabad levegőn virul ki, és úgy tűnik, elpusztulna, ha bedugnák egy irodába. Más szívesen elpötyög egész nap egy számítógépnél és fantasztikus dolgokra képes egyedül, anélkül, hogy hajszolnák. Van, akinek elemi biztonságot ad, ha rendszerben, hierarchiában töltheti a napját, ha megmondják, mi a dolga és hó elején utalják a bérét; más bármit megtesz és bármilyen rizikót elvisel, csak a maga ura lehessen. Van, aki imádja,ha emberek nyüzsögnek körülötte, más úgy érzi, belebolondul. Van, akinek öröm, ha egész nap a városban cikázhat kis autójában, hogy alkatrészeket szerezzen be vagy embereket fuvarozzon, más örül, ha reggel ismerős arcok fogadják az irodában és estig úgy érzi, ez a második otthona.

Bármi lehet önmegvalósító

Nagyon fontos észben tartani, hogy bármilyen munka lehet önmegvalósító. Nem kell ahhoz zongoraművésznek vagy agysebésznek lenni. Ez az életérzés nem a munka tartalmától függ, hanem a munkát végző ember élményétől. Egy idős orvosnő és egy idős tanárnő cukrászdát nyitott: kis finom, régimódi cukrászdát. Egész nap ott tüsténkednek, csinos kis régies csipketerítők, virágocskák, illatos szép sütik között – ez az ékszerdoboz volt minden álmuk. Egy falusi néni, aki imád sütni és főzni munkát vállal a városban: konyhás lesz egy iskolában. Minden délben jönnek tucatjával, százával a gyerekek és ő azt éli meg: enni adok ennek a sok-sok kisgyereknek. Ragyog a kis képük, elevenek, kedvesek, fiatalok még, övék a jövő. Legalább egyszer egy nap meleget esznek szegények, ki tudja, otthon mi vár rájuk.

Akkor érezzük önmegvalósítónak a munkánkat, ha a látóterünket az tölti ki, ami annak a tevékenységnek az értelme a tágabb összképen belül. Hogy mi a hatása a teljes képben, a big picture-ben. És ha ugyanakkor a tevékenység belülről fakad. Gyerekeket táplálni szép dolog. Egy várost tisztán tartani, egy közlekedési hálózatot működtetni, egy kórházat működtetni mind szép és létfontosságú dolog. Ismerek egy gáz-fűtésszerelőt: minden egyes munkáját úgy éli meg, mint egy segítő foglalkozású küldetést. Sietek – mondja – mert az a szegény család egy egész napja meleg víz nélkül van, pedig kisgyerekek is vannak, és ráadásul most a nyakukba szakadt egy teljes kazáncsere, de még a padló is szétázott… És siet, mert nem a csövet látja maga előtt, nem a kazánt, vagy a saját fáradt testét, elnyűtt kezeit: hanem a családot, akiket szerencsétlenség ért, akiknek most felfordult az élete. Az a megélése, hogy siet, megy helyretenni egy család életét. Ez az ember nem csak kiváló, intelligens, felelősségteljes szakmunkás, hanem egy kiteljesedett, szerepét és helyét megtalált emberi lény, aki a létezése több szintjével is részt vesz a saját munkájában. És – persze – boldog.

A jó választás motiválttá tesz

Természetesen nem elég, ha egy serdülő megtalálja, mi az, amire rádobban a szíve, mit csinál élvezettel. Ez magában még nem garantálja a sikert. A megtalált képességet aztán ki kell művelni, tökélyre kell vinni: iskolákat kell kijárni. A tanulás viszont már csak olyan dolog, mint a kertészkedés – a fejlődés csak belülről fakadhat, nem lehet kívülről kikényszeríteni. Megadhatjuk a növénynek a tápdús talajt, az öntözést, a napot, teret, levegőt, de a növekedés ereje belül van. Az érdeklődés, a kíváncsiság, az önmotivált tanulás az, ami sikerre visz, ez pedig pontosan attól függ, mennyire sikerült megtalálni egy fiatalnak a legsajátabb érdeklődését. A legjobb autószerelő az lesz, aki három éves korától semmi másra nem vágyik, mint hogy autókat szedjen szét, rakjon össze, és mindent, de mindent megtudjon minden porcikájukról. Ismerünk ilyen kisfiúkat - nagyban? Ha szerencsénk van, ismerünk. Én is ilyenhez hordom az autómat.

Munkafeltételek: adottság és változtatás

Nem elég a hajlamot megtalálni és kiművelni: bizony az is fontos, hogy szeretve űzött szakmánkat méltó feltételek között és méltó ellentételezés mellett végezhessük. Nem mindenki dolgozik szabadpiaci helyzetben, nem mindenütt érvényesül egykönnyen, hogy az önmegvalósító tevékenység elnyeri jutalmát. Az azonban bizonyos, hogy aki szívből dolgozik, az könnyebben megtalálja magában a motivációt, hogy a munkájához alakítsa, megteremtse, vagy akár kiharcolja a méltó feltételeket. Ha pedig azért küzd valaki, hogy jól és eredményesen dolgozhasson egy adott rendszerben, azzal általában a rendszernek is és a kiszolgált közönségnek, közösségnek is jót tesz. Ha egy orvos azért harcol, hogy legyenek meg a műszerek és a műtők, vagy hogy motivált, megbecsült, képzett, kipihent asszisztensekre, nővérekre támaszkodhasson, akkor nem magának: a betegeknek, az országnak tesz jót.

Az egyén java = a társadalom java

Az önmegvalósító választást belül kell megtalálni, de kint a világban kell eladni. Itt azonban egy csodálatos egybeesés könnyíti meg a dolgunkat. Nyilvánvaló, hogy az ember azt csinálja jól, amit nagyon szeret, ami érdekli. Amit akkor is folytatna, ha nem fizetnének érte: ahol a pénz csak azért szerepel a helyzetben, mert valamiből meg is kell élni. Ha sikerül belülről megtalálni, kiművelni, kibontakoztatni a legsajátabb tehetségünket, akkor jó eséllyel ezt olyan kisugárzással űzzük majd, hogy azt a társadalom is észreveszi, a tevékenységet pedig igénybe veszi és megjutalmazza. Akár orvost, akár szerelőt, akár tanárt keresnek, akár felszolgálót egy étterembe, akár pénzügyi vezetőt egy nagyvállalathoz, az emberek mindig azt választják, akin látszik, hogy szereti a munkáját, hogy teljesen belakja és szenvedéllyel, érdeklődéssel, örömmel valósítja meg a szerepét. Akiről pedig süt, hogy legszívesebben máshol lenne, kelletlenül végzi a kötelességét, nyögvenyelősen teszi a lépéseket, az nem is egykönnyen él meg belőle.

Az önmegvalósító pályaválasztás csodája tehát épp az, hogy itt egy egybeesés munkál: egy irányba mutat az egyén és a társadalom érdeke. Az önmegvalósító pályaválasztás épp ezért – némi túlzással – kötelesség is. Sőt, a gondolat még tovább bővíthető: a társadalomnak általában is az az érdeke, hogy sugárzó, egészséges, kiteljesedett emberek alkossák. Ilyenek között jó mozogni, dolgozni, élni. Ilyenekkel jó házasságra, barátságra lépni. Adjunk hát meg mindent a ránk bízott gyereknek – tápot, vizet, napot, teret, levegőt és időt –, hogy megtalálhassa, hogy ő maga merre nyílik, merre fejlődik, és végül majd miféle gyümölcsöt terem.