Pozitív szemlélet

Életünk minőségét nem egyszerűen az határozza meg, hogy mi történik velünk: legalább annyira az is, hogy ami történik, azt hogyan éljük meg, hogyan értelmezzük. Az ember nyelvi lény: mindenről, amit átél, történeteket mesél magának és másoknak. Részben ezek a történetek adják ki az életünket. Boldogtalan az az ember, aki mindenben a rosszat, a hibát, a kudarcot, a sérelmet látja, aki sötét mondatokat őröl magában. Ha például azon füstölög: „Az idén nem tudtunk elmenni nyaralni, pedig a főnököm el tudott, a fenébe; rettentően szégyellem, olyan egy szerencsétlen vagyok, hogy nem tudtam elég pénzt kitermelni, hogy lehetek ilyen ügyetlen, biztos ez már valami hanyatlás kezdete, ki tudja, mi jön még... Biztos a feleségem is megvet érte…” Boldogabb nála az, akiben elfogadható történetek élnek, reális, de pozitív jövőképek és aki – a felelősség felvállalása, következmények levonása mellett – meg tud magának bocsátani. Ő talán azt mondja: „Az idén itthon nyaraltunk, mert most ennyire futotta, de nem baj: végre rendbe raktam a kertet, esténként elüldögéltünk a teraszon, áthívtuk a barátainkat, háromszor kirándultunk, olyan emberekre is jutott idő, akikkel év közben alig tudunk szót váltani – végső soron nagyon jól éreztük magunkat. Más években is nyaraltunk, minden okom megvan hinni benne, hogy jövőre újra fogunk, de ez is jó volt.”

Fontos, hogy a pozitív gondolkodás mindig hiteles és reális legyen. Nem az a cél, hogy elhitessük magunkkal a semmiről, hogy valami. Hanem hogy észrevegyük azt, ami valami (a képességeinket, a lehetőségeinket, a szövetségeseinket, erőforrásainkat), és tudjunk rá még többet építeni. Az élet szinte bármely pontjáról felépíthető egy pozitív forgatókönyv, de ennek tekintetbe kell vennie a realitásokat és saját erőforrásainkat – hiszen minél reálisabb, minél pontosabb egy pozitív forgatókönyv, annál jobb eséllyel valósul meg.

Nem pusztán arról a bizonyos pohárról van itt szó, amely félig üres és félig tele van. Az aktív és passzív viszonyulásról, a cselekvésről és az elszenvedésről, arról, hogy megmaradunk az elszenvedő, az áldozat, a tehetetlenül sodródó kicsiny pont gyermeki állapotában vagy megkeressük magunkban az erőt, a cselekvést és felelősséget vállalunk-e magunkért. Amikor gyerekek vagyunk, valóban a felnőttek határozzák meg az életünket. Körülvesznek, hoznak-visznek, utasítanak, megteremtik a légkört és a rendszert, amelyben létezünk. A kisgyerek valóságosan elszenvedő és valóságosan kiszolgáltatott. Ki többé, ki kevésbé. Egy szerencsésebb gyerekkorban a gyermek hamar megérezheti az akarat és a választás erejét és megtanulhatja annak helyes használatát. Az elfojtott, kiszolgáltatott, szenvedő kisgyerekek sokszor magukkal viszik azt a hitet is a felnőttkorba, hogy nem formálhatják a sorsukat; hogy nekik nem az jutott és nem is juthat az, ami szerencsésebb társaiknak. Márpedig nehéz úgy fejlődni, ha mindig a pusztulásra gondolunk, nem könnyen lesz egészséges az, akit feldolgozatlan sérelmek és sérülések szoktattak arra, hogy ma is sérelmet és sérülést lássanak és éljenek meg szinte nap mint nap; nehezen jut sikerre az, aki minden létező módját felfesti a kudarcnak. Ezért minden változás előfeltétele az, hogy a negatív, passzív és tehetetlen viszonyulást leváltsa a pozitív és aktív szemlélet és a saját erejét megtaláló, avval élő ember életérzése.
Az önismereti munka folyamatos előrehaladást jelent a valóban megélt negatív élmények, negatív programozás és érzelmi beidegződések vizsgálatától az aktívabb, kezdeményezőbb, pozitívabb, nyereségesebb önkép, értelmezési, döntési és cselekvési sémák kialakítása felé.

Bővebben erről itt olvashat.