Életszínvonalat akarsz vagy életminőséget?

Avagy: hogyan ajándékozzunk családunknak valóban boldog életet…

Mert ugye mi a szokásos berendezkedés? Az, hogy elhatározzuk, megálmodjuk, belőjük, milyen életszínvonalat akarnánk elérni, ezt aztán kitűzzük magunk elé célul, majd ennek minden mást alárendelünk. Érdemes elgondolkodni, hogy ezzel milyen életminőségre fizetünk be hosszú-hosszú évekre: amely évek sokszor egybeesnek gyermekeink gyerekkorával...

Kiválasztjuk, hol és milyen házat vagy lakást szeretnénk, milyen autó az, amit már nem szégyellünk a szomszédok, munkatársak és rokonok előtt; eldöntjük, hova járjon a gyerek iskolába; látván, hogy kollégáink évente nyaralnak és síelnek, megállapítjuk, hogy eszerint ez is kötelező, ha belegebedünk is, ha fogalmunk sincs, honnan lesz meg a rávaló… és így összeáll egyfajta leltár:

• ház vagy lakás,
• autó,
• nyaralás, síelés,
• óvodák, iskolák,
• ruhák, technikai eszközök, egyéb tárgyak,
• hobbik, kedvtelések.

Leverjük ezeket a cölöpöket, aztán hozzáigazítjuk az életünk fennmaradó részét: éljük a mindennapokat és megpróbáljuk mindezt előteremteni. Közben fáradunk, feszülünk, rohanunk és veszekszünk. Hamarosan elhisszük – és megdöbbentő, hogy ez máig is így él a köztudatban –, hogy a kiabálás, veszekedés, a mindennapos indulatkitörések és csúnya jelenetek a hétköznapi élet elfogadható, normális részét képezik. Vagy a folyamatos stressz, kapkodás és sietés. Vagy a folyamatos kialvatlanság, rendetlenség, elhanyagolt kapcsolatok, pusztuló egészség. Sok-sok ember él úgy, hogy űzi, hajszolja céljait, közben pedig leharcolja magát a végsőkig, és bizony, bele is betegszik. Hamarosan ráébredünk, hogy a céljaink rabszolgái lettünk.

Természetesen ezek nem csak anyagi célok – valós, értékes szakmai célok is meghúzódhatnak a háttérben. Könnyű azonban ezek hevében azt hinni, hogy a magánélet magától értetődő, a család, az otthon, az van, volt és lesz, lehet rá támaszkodni, lehet terhelni, lehet akár hanyagolni is… Afféle benzinkútként kezelni, ahova beugrik az ember pár percre, hogy aztán futhasson tovább az után, amit úticélnak tekint…

Pedig az eredeti elképzelés szerint az életszínvonal az életminőséget szolgálta volna. Milyen szépen és jól fogunk élni, ha meglesz a ház, az autó, a medence, milyen boldogan fogunk nyaralni és síelni. Csakhogy ez a „majd ha…, akkor…” struktúra önálló életre kel és belső ellenséggé válik az életünkben. Most még egy kicsit hajtunk, meghúzzuk, összeszorítjuk, elviseljük, aztán meg eljön majd a Kánaán és nagyon jó lesz nekünk.

Néha el is jön. Néha jó is lesz. Néha még Apa se betegszik bele. Néha nem is válunk el.

Csak legtöbbször.

A felnőttek többsége a „most még egy kicsit” szakaszban éli le termékeny éveit és – ami még sírnivalóbb – sokszor erre az életszakaszra esik kicsinyeink gyerekkora is. Amikor Apa fektetés előtt/alatt/után ér haza a munkából, Anya meg ettől már eleve szomorú és ideges; amikor hétvégén minden izgalmas programot be akarunk pótolni, de a hetet is ki kéne pihenni, ezen aztán a szülők összevesznek, és akkor még jönnek a Nagyiék…

Jó lenne ezt a „majd ha…, akkor…” mítoszt a tények éles fényénél megvizsgálni. Elgondolkodni: egyáltalán intelligens viselkedés-e az, ha az elérhető maximális életszínvonal reményében a lehető legalacsonyabb életminőséget állítjuk be sok-sok évre – azért, hogy a kollégáink megfelelő státuszmarkerű autóban lássanak reggelente…

Reálisan számot vetni azzal, hogy az erőnk véges; amit a testünk, az egészségünk elbír, az véges; amit a saját pszichénk elbír, az is véges és amit a kapcsolataink elbírnak, az is véges. Az egészségünk törékeny, az élet hamar kikezdi, márpedig a munkaeszközt kímélni és karbantartani szokás, ha azt akarjuk, hogy sokáig működjék. A legtöbb férfi az autójának megadja azt, amit magának nem – az olajakat, szűrőket, szervizeket...

Pedig közvetlen életveszélyben élünk. Ha rendszeresen ébresztőre és fáradtan kell ébredni; ha minden indulás egy stressz; ha mindig elmarad a sport; ha ma se váltottunk rendesen szót a társunkkal; ha a gyerekeket Apa már csak szuszogni látja, vagy míg ébren vannak, gyorsan megnézi az e-naplót és (biztos, ami biztos) elmondja, hangosan és tagoltan, mi is lenne az elvárás, ha olyan jól teljesítő felnőtté akarnak felnőni, mint ő... akkor tudhatjuk, hogy baj van.

Jó lenne számolni, gondolkodni… mintha az egész életünk és a családunk története egyetlen nagy, többtényezős egyenlet volna, amiből ki akarjuk hozni a legjobbat – egy élhető életminőséget itt és most. A feladvány nem úgy szól, hogyan tudjuk a legtöbbet kihozni, a legtöbbet elérni egy élethossz alatt, különös tekintettel a ködbe vesző távoli jövőre. A feladvány úgy szól, hogyan tudjuk egyensúlyba hozni a két oldalt: elégséges életminőséget elérni itt és most, miközben adózunk majdan elérendő, vágyott életszínvonalunknak.

Na de mi is az, hogy életminőség? A következő részben megvitatjuk. 

II. rész: A másik leltár

Fáradtan ébredsz, egész nap hajtod magad a munkahelyi célokért, kedvetlenül mész haza, mert tudod, hogy otthon feszültek a viszonyok, beletemetkezel a mobilodba vagy a háztartásba, próbálod túlélni az estét; éjszaka nem jól alszol, mert a dolgaidon pörög az agyad és nehéz leállítani; tudod, hogy az egészségednek vannak gyenge pontjai, ha más nem, a túlsúly vagy a vérnyomás, de jobb ezekre nem gondolni; a gyerekekből hétköznap este alig jut más, mint hogy végigverjétek őket a kötelező rutinon, pedig ők még arra számítanak, hogy otthon lenni jó, hogy otthon lazítani, játszani lehet és élvezni egymás társaságát; nagy erőkkel igyekszel erről leszoktatni őket, de nem adják könnyen magukat. A társaddal csak itt-ott váltotok egy pár szót szervezési kérdésekről, de lehet, hogy jobb is, hiszen az évek során annyi érzelmi szemét halmozódott föl, hogy az ember kínjában inkább félrenéz és napról napra így slisszol el a rossz lelkiismeretű kapcsolat feszültségei mellett. Az egyetlen, ami fix, az a célra tartás…

…hogy épüljön, szépüljön, gyarapodjon minden: a lakás, a telek, az autó, a vagyon; hogy meglegyen minden, ami elvárt; pedig sejted, hogy még évekbe fog telni, mire összeáll a kép úgy, ahogyan megálmodtátok. Addigra a gyerekek eleje szinte felnő – és bizony nem lenne jó, ha addigra a szülők is megkopott, fáradó arcú, testük kezdődő nyűgjeivel küzdő, elhasznált negyvenes-ötevenesként látnák magukat viszont a tükörben. Nem lenne jó, ha a gyermekünk apjával/anyjával addigra már nem tudnánk jó lélekkel leülni egy-két órára egy ebédhez vagy moziba vagy napozni a partra, mert már nem tudunk mit kezdeni egymással. Nem lenne jó, ha az életszínvonal jegyében teljesen legatyásodna az életminőségünk.

És egyébként is: ezt akartuk, erre leszünk büszkék?

Vajon hogy lehetne úgy átrendezni az egyenletet, hogy kevesebb legyen a hajtás, hogy korábbra essen a dátum, amikorra összeáll a kép; hogy ne menj rá se te, se a társad, se a kapcsolataitok; hiszen minden kapcsolat akkor működik, ha pakolunk bele; ha lelakjuk, leamortizáljuk, az is egykettőre szemétre kerül.

Hogy lehetne úgy átrendezni, hogy most legyen jó, ne valami végtelenül távoli, elméleti majdban vagy majd után? Mi lenne, ha megfordítanánk a képet? Ha egy másik leltárt vázolnánk föl, az életszínvonal helyett az életminőség leltárát és azt mondanánk:

• ha annyi se jut ennyi év és ennyi munka után, hogy napról napra kialudjam magam;
• ha annyi se jut, hogy esténként otthon már lazíthassak, hogy a gyerekeimmel önfeledten tudjak napi egy órát játszani, rajzolni, beszélgetni, bohóckodni;
• ha annyi se jut, hogy a társammal naponta egyszer jól esően szót váltsunk, vagy összebújjunk, tényleg egymásra tudjunk kapcsolódni, félretolva a szervezési és feladatorientált problémahalmazt, hogy elérjük egymást;
• hogy hetente, kéthetente egyszer egy fél napra kettesben maradhassunk úgy mint régen;
• ha annyi se jut, hogy a testemet alapszinten épnek és a sajátomnak érezhessem, a szerveimet, ízületeimet karban tartsam, meggyőződjek róla, hogy egészséges vagyok tetőtől talpig;
• ha annyi se jut, hogy legyen erőm heti egyszer elmenni tornázni, bringázni vagy a régi barátokkal/barátnőkkel lefetyelni;
• ha annyi se jut, hogy a gondolataimat elrendezzem a fejemben és egy kicsit nyugodtan bámulhassak magam elé akár a fotelban, akár a természetben…

… akkor mire volt jó az egész?

Mi lenne, ha ezeket a cölöpöket vernénk le, és ehhez igazítanánk a többi tényezőt? Hogyan lehetne intelligensen berendezni az életünket? Nem az-e a legizgalmasabb kihívás, hogy hogyan tudnánk a saját kezünkbe venni a saját életünket és úgy beállítani a paramétereket, lesrófolni bizonyos változókat és felsrófolni másokat, hogy az már egy fenntartható, élhető élet legyen?

Fenntartható az, amibe nem pusztulsz bele. Fenntartható az, ami nem darálja le a házasságodat. Fenntartható az, ahol a felnövekvő gyerekeknek kielégülnek a testi, érzelmi és fejlődési igényei. Fenntartható az, ahol reggel derűsen és higgadtan lehet elindulni. Ahol a gyerekeknek megadatik, hogy játsszanak a szüleikkel, legyenek közös kalandjaik – akár a közvetlen közelben; nem kell ahhoz Toscanáig menni.

Nem az-e a legizgalmasabb kihívás, hogy hogy tudok autonóm lenni, szabad, saját életével önállóan rendelkező ember? Ha igába hajtom a fejem, hogy kitermeljem azt, amire a főnököm, a kollégám vagy az öcsém vélhetően azt mondja majd, hogy „ejha, nem semmi” – akkor szabad és tehetős ember voltam, vagy az „ejha, nem semmi” szorgalmas kis rabszolgája? Ha hagyom, hogy a mainstream diktátumai szervezzék az életem, akkor jól döntöttem? Ha Mátraverebély helyett Franciaországban síeltetek öt embert, csak azért, mert a főnököm is ezt tette tavaly és ennek van a cégnél becsülete, akkor szabad ember voltam?

Nem az-e a legizgalmasabb kihívás, hogy hogy lehet ennek az egésznek beinteni, és visszanyerni a saját életünket? Azt mondani: majd én eldöntöm, hol van és mekkora az a lakás, az a nyaralás, az az életszínvonal, ami mellett én még jól tudom érezni magam, fenn tudom tartani az életminőségemet, ami mellett ember tudok maradni, aludni, enni, szeretni, beszélgetni; ami mellett család tudunk maradni, és ami engedi, hogy a párommal pár maradjunk… ami engedi, hogy ép ember maradjak, aki hosszan és élvezhető minőségben éli végig az éveit e Földön?

Szerintem az a legvagányabb, ha valaki azt mondja: ez az én életem, majd én berendezem úgy, ahogy nekem jó. A „nekem” pedig legtöbbször azt jelenti: „nekünk”, hiszen az ember társas lény; azaz: „nekem is, nekünk is”. Nem az-e a legvagányabb, ha összeültök ti ketten felnőttek, megkérdezitek: igazából hogyan akartunk és hogyan akarunk élni? Mi hiányzik, miből van túl sok, mi az, ami igazán fontos az életminőség paraméterei szempontjából – és szépen türelmesen, egy kiegyenlített alkufolyamatban kitaláljátok, hogy lehetne okosabban berendezni az életet.

Érdemes MOST élni azt az életet, amit elképzeltünk, mert nincs másik, nincs majd, nincs utána. Ez az egy dobásunk van, ez az egy családunk, ez az egy fiatalságunk, ez az egyetlen testünk, lelkünk, életünk. A legtöbb ember úgy él, mintha két élete lenne. Ezt most berendezi, aztán a következőt meg majd leéli benne. Nehezen, későn ismerjük föl úgy istenigazából, hogy egy van: ez a mai, a mostani, a tegnap délutáni meg a holnap délutáni, a jövő szombati. Ezt kéne élvezhető minőségre gyúrni, ezt kéne úgy élni, ahogyan élni érdemes.

Vajon mi kellene ahhoz, hogy MOST LEGYEN JÓ?

Én azt nevezem életminőségnek, ha ki tudom aludni magam.

Ha emberi tempóban, kapkodás nélkül tudok végigmenni a napomon.

Azt nevezem életminőségnek, ha úgy telnek el hetek és hónapok, hogy nem merülök ki.

Ha el tudom készíteni és meg tudom enni azt az ételt, amiről azt gondolom, jó nekem.

Azt nevezem életminőségnek, ha ott tudok maradni bármelyik gyerekem mellett, ha ő el akar mesélni valamit, derűsen végig tudom hallgatni, reagálni tudok rá empátiásan, pozitívan, érdemben vagy viccesen, csönddel vagy szóval, ahogy a helyzet kívánja, mindkettőnk számára jólesően.

Azt nevezem életminőségnek, ha van időm rendet tartani magam körül, anélkül, hogy ebbe félig belehalnék.

Életminőség az, ha a társunkkal vannak rituáléink, kedves kis szokásaink: egy elnyújtottabb reggeli, egy esti csevegés, egy rendszeres szerelmi légyott, közös kirándulás vagy éttermi ebéd, amíg a gyerekek nagyit teszik boldoggá szombatonként, vagy bármi más… ha számíthatunk erre, ha töltődünk belőle; ha a régi, gyerekvállalás előtti kapcsolatunk és énünk valahol egy keskeny, de tisztes sávban folytatódik… és köszöni, jól van.

Életminőség az, ha meglehetős gyakran kijutunk a természetbe, vannak örömeink, kalandjaink: akkor is, ha ez a Börzsöny vagy a Normafa (egy buszjegy áráért felvisz a 21-es busz), akkor is, ha májkrémes szendvicset vittünk meg almát és csapvizet palackban.

„Na de nincs választásom” – mondhatod – „ennyit kell dolgozni azért, hogy megéljünk.” Igen, sokan vannak így is. De biztos, hogy ha a gondolkodásunk átbillen, rá fogunk jönni, hogy számtalan ponton hozunk öntudatlan döntéseket, amelyekkel a stresszt, a rohanást, a saját magunk és kapcsolataink pusztítást választjuk, mártíromságból vagy mert mások elismerését hajszoljuk szolgaian. Vagy mert meg sem látjuk a jót vagy a jó esélyét, annyira megszoktuk azt a bizonyos negatív szemüveget az orrunk hegyén.

Például autót, ami kényelmesen elvisz A pontból B pontba, lehet venni négy, tíz vagy húszmillió forintért, illetve annak havi részletéért. Minden fillért, amit fölöslegesen költünk, azért a vágyért adunk ki, hogy a kollégák vagy a rokonok majd füttyentsenek, hogy ejha. De ér ennyit az a füttyentés? És szabadság ez vagy szolgaság? Érdem vagy öngól?

Vajon hány döntést lehetne áthangolni annak érdekében, hogy most legyen jó? Hogy lazíthass, hogy legalább valamennyire úgy élhess, ahogy jól esik?

Vajon melyik az a munka, az az otthon, az a nyaralás, amely valóban megvalósítható ilyen paraméterek mellett? Hogyan tudnánk berendezni az életünket úgy, hogy ezek a sarokpontok teljesüljenek? Igen, sokak számára a puszta megélhetés teszi szükségessé a túlmunkát. Igen, sok munkaadó rugalmatlan és nagyon keményen követel – ők is a túlélésért küzdenek. De van mozgástér is a rendszerben.

Ha átfordítjuk a gondolkodásunkat, előbb utóbb azt vesszük észre, hogy a döntéshozatalunk változik meg. Ha első helyre kerül az élhetőség, a fenntarthatóság, akkor elkezdünk nemet mondani, határokat állítani, bizonyos célok és álmok igájába már nem hajtjuk bele a fejünket, meglátjuk a jó lehetőségét az egyszerű helyzetekben; nem tűzzük ki a következő őrült céljainkat, vagy finoman átalakítjuk azokat a helyzeteket, ahol látszólag pótolhatatlanok vagyunk. Ehhez szükséges az a bizonyos másik leltár; nem az életszínvonal, hanem az életminőség check-listája. Vajon mennyire mondhatod el, hogy…

• rendben van az alvásom, eleget és nyugodtan alszom, kipihenten ébredek
• rendben van az evésem: azt eszem, amit egészségesnek tartok, megfelelő körülmények között és mennyiségben;
• rendben van az élettempóm: sietés és kapkodás nélkül, normál tempóban tudom végigcsinálni a napomat;
• rendben van az egészségem: szerveim, ízületeim, testkontúrjaim megfelelő állapotban vannak; szűrésekre eljárok; ha van panaszom, annak gyógyítása vagy karbantartása folyamatban van;
• rendben vannak a kapcsolataim a fontos személyekkel, van időnk egymást meghallgatni, egymásra pozitívan, érdemben reagálni;
• rendben van a kapcsolatom saját magammal: jut néha én-idő; a fejlődésemmel, örömeimmel, hobbijaimmal is tudok foglalkozni; ha tükörbe nézek és megkérdezem: ez az egy életem van, vajon jól gazdálkodom-e vele, akkor nagy vonalakban megnyugtató választ tudok adni magamnak.

Ez a lista a rend egyfajta koncepciójából indul ki: az életünk rendje, fenntarthatósága, a családi rendszer és végső soron a társadalom rendje felől. Mert hogyan is lehetne rendben az a társadalom, ahol az egyén hajszolt, kapkodó, kaotikus és nincs összhangban itt-és-most élő saját magával és legközelebbi szeretteivel?

Kívánok élvezetes gondolkodást, felszabadító döntéseket!