bezár×Telefon+36 20 / 361 63 78

„Miért ilyen nehéz az Anyuval?”
Felnőtt gyerekek és szüleik kapcsolati feszültségei

Első rész: Az előzmények

A felnőtt gyerek szülője gyakorta egyáltalán nem idős, és nem is érzi magát annak; a gyermek pedig nem biztos, hogy maradéktalanul felnőtt. Mindenesetre arról az élethelyzetről lesz itt szó, amikor a gyermek már harminc felé jár vagy azon is jócskán túl, önálló életet él, vagy legalábbis képes lenne erre, esetleg van már saját családja is; a szülő pedig kisebb-nagyobb távolságból, jobb vagy rosszabb kapcsolatban kíséri figyelemmel a gyermeke életét, miközben csöndesen halad a megpihenés, lassulás felé.

Bár legtöbb esetben már nem élnek egy háztartásban, szülő és gyermeke között ebben a szakaszban is van kapcsolat, amely néha működik, néha pedig problémákkal terhes. Akárcsak a szülő-gyerek kapcsolat bármelyik korábbi korszakának, ennek a szakasznak is vannak lélektani törvényszerűségei, lelki sémája vagy kulcsa. Ebben az időszakban sem várhatunk el bármit vagy tehetünk meg bármit a gyerekünkkel való kapcsolatban, itt is tudatosan kell kezelni a felek érzéseit és kommunikációját. A jó hír az, hogy ezt a kapcsolati fázist is meg lehet érteni, meg lehet tanulni jól működtetni. Tudjuk: a szülő-gyerek kapcsolat bizony szülő-gyerek kapcsolat marad a résztvevők egész életére. Így aztán mindvégig érvényes marad rá az alapszabály: szeresd jól! A „Szeresd jól!” elve azt jelenti: nem elég szeretni, a szeretetünket bizonyos formákban, bizonyos csatornákon, bizonyos szabályszerűségek szerint kell adni, formálni, működtetni ahhoz, hogy a másik fél személyiségét az ideális irányba formáljuk, illetve hagyjuk formálódni, és ahhoz, hogy tőle valami olyat kapjunk, ami nekünk is jó.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Például ha szülőként nyakló nélkül öntjük a szeretetünket olyan formában, ahogyan a saját szüleinktől tanultuk, akkor is, ha a fogadó fél már számtalanszor jelezte, hogy neki nem jó, akkor sok kárt tehetünk ezzel a másiknak, a kapcsolatnak és végső soron saját magunknak. Van aki túlféltés, túlzó gondoskodás, kéretlen szívességek, főzés, takarítás, ajándékozás, vagy pedig aggodalmaskodás, tanácsok, jobbító ötletek formájában adja a szeretetét. Tulajdonképp ez is valódi szeretet, valódi jóindulat, de mégis  rossz hatást ér el. Mások - épp ellenkezőleg - némán ülnek a szeretetükön és magukban aggodalmaskodnak, vajon lesz-e valami ebből a gyerekből; vajon elég jól neveltük-e, vajon jól fog-e teljesíteni. Más jelzések helyett csupán ebbéli aggodalmuknak adnak néha hangot, olyan mondatokban, amelyek rövid fordítása: „félek tőle, hogy ez neked nem fog sikerülni”. Jó ez így? Mire jó ez? Miért így csinálod? Biztos, hogy menni fog? Nem való ez neked… – mondják, kérdezgetik. A fiatal ebből csak annyit észlel: támogatás nincs, melegség nincs, és nem hisznek a sikeremben, nem hisznek bennem. Megint mások szorongva, közelről, aggodalmas, igazgató-javítgató igyekezettel figyelik gyermekük életét, minden mozdulatnál gondosan figyelve, „jól” van-e; minden aggasztó jelnél felszisszenve próbálják korrigálni, „helyes” sínre terelni. Az ilyen szülő legszívesebben az egész életét kivenné a fiatal kezéből, hogy saját tapasztalataiból, részben hibáiból szerezett, biztosabbnak hitt tudásával megkímélje őt számos hibától, tévúttól. Ez olyan érzést kelt, hogy melegség van, jóindulat van, de nem hisznek bennem, meg sem tudom próbálni, esélyem sincs, hogy tapasztalatot szerezzek, hogy begyakoroljam az önálló működéseket, nem kapok levegőt. Ráadásul el sem tolhatom a szülőmet, mert a jóindulata kétségtelen és szemmel láthatóan nagyon fáj neki, ha eltolom. Rémes csapda az ilyen és nagyon sok kölcsönös bántásnak ad terepet.

A fönti csak három futó és véletlenszerűen kiragadott példa arra, milyen sokféleképpen lehet tévesen szeretni. Itt, a felnőtt gyerek - szülő kapcsolatban nem kevésbé fontos jól szeretni – mindkét oldalról. A „Szeresd jól!” elve a nevelés minden szakaszában azt jelenti: megadni a gyermeknek, amire az optimális fejlődéshez szüksége van. Ez a szükséglet-alapú gondolkodás arra a tudásra épül, hogy egy-egy életszakaszban egészen más lehet nélkülözhetetlen. Nyilvánvaló, hogy az újszülöttnek bármikor rendelkezésre álló szülőre; szoptatásra, ölmelegre, biztonságra van szüksége, olyan szülőre, aki pontosan veszi és tükrözi vissza az ő érzéseit. Éppígy magától értetődik, hogy a másfél-két éves kisgyereknek, akinek a kis lába szinte kimeríthetetlenül jár, mint egy felhúzós játéknak, elég letenni a talajra, azonnal beindul és lemenne a térképről, megy-megy, közben néha a kis nyakát égnek meresztve néz föl a felnőttek arcába, és megy tovább, ha megakasztjuk ebben, akkor visít és a kis lába még a levegőben is teker tovább – neki egészen másra van szüksége. Egy hasonlóan kifogyhatatlan energiájú szülőre, nagyszülőre, aki fáradhatatlanul jár a nyomában, megmenti ha baj van, és ha ettől-attól mégis eltereli, akkor azt kíméletesen, értelmes, higgadt indoklás kíséretében teszi; ugyanakkor nem esik kétségbe, ha a kétéves energiája és felfedező kedve túlcsap medrein és nehezen viseli a terelgetést. Másra van szüksége az ösztönök és indulatok dúlásában, félig-meddig mágikus világban és komplex társas rendszerben élő óvodásnak, aki látszólag már „olyan mint egy ember”, hisz tud beszélni, kanállal enni, sőt cipőt kötni, de az agya alapvetően másként működik még mint a miénk, hisz az agykéreg homloklebenye még nem vette át az irányítást a primitívebb rétegektől. És más kell annak a kisiskolásnak, akinek délutánonként vagy reggelente gyomorfájást okoz a szorongás, hogy szép kerekre tudja kanyarítani az o betűket, nehogy a Juci néni összevonja a szemöldökét. Nem is szólva a kamaszokról – és a fiatal felnőttről.

A szülő – szegény – akkor jár el jól, ha követő-terelő mozgást végez és ráérez, meg talán tudatosan is fogalmat alkot arról, az adott időszakban épp mire is van szüksége „a fejlődő szervezetnek”. Nehéz dolog ez, és sokszor egész éles kanyarokat kíván meg a követő mozgásban. A legélesebbet, a legnehezebben bevehető kanyart mégis talán akkor, amikor a szó szoros értelmében vett gyerek neveléséről át kell állni a serdülő nevelésére. Szándékosan mondok itt serdülőt és nem kamaszt; mert a „kamasz” szót sokan már a szájukon sem tudják úgy kiejteni, hogy közben a szájuk széle lefelé ne görbülne, vagy a fogukat össze ne szorítanák. A „kamasz” szó ítéletet, előítéletet, félelmet, ellenségességet hordozhat magában; eleve lemondást, a „te egy csőd vagy fiam”, a „veled már csak a baj van” ízét. A „serdülő” szó ezzel szemben leírja, mit is csinál az ember gyerekkora és felnőttkora között: serdül. Felnőtté serdül. Már nem gyerek. Még nem felnőtt. Ez két tagadhatatlan tény, amelyek mindegyikét kötelező érvénnyel tudomásul kell venni. A serdülők neveléséről korábban már egy cikkben felvetettem néhány gondolatot – itt csak azért fontos említeni őket, mert nagyrészt ebben a korban dől el, alapozódik meg az, ami ennek a cikksorozatnak a valódi témája: a felnőtt gyerek és szüleje kapcsolata.

Tapasztalatokból kialakult meggyőződésem az, hogy a serdülők problémái javarészt nem magából a serdülőből fakadnak – a szülő feldolgozatlan érzései vagy téves szeretetadása mérgezheti meg a kapcsolatot ebben a korban. Előfordul, hogy a szülő nem tud elég gyorsan átállni a gyereknevelésről a serdülővel való együttélésre,  ha nincsenek megfelelő beidegződései a saját gyerekkorából arra nézve, hogyan érdemes egy serdülővel együtt élni, ha a felnőttet a saját életén belül nem várja valami más, például szakma, saját elfoglaltság, barátok, működő párkapcsolat ami örömet adhat neki , miután a gyereknevelés 13 évesen váratlanul véget ér; ha a szülőnek nem jó a lelkiismerete, mert nem végezte olyan gondosan nevelői munkáját, hogy most bízva és nyugodt szívvel engedje el a gyereke kezét, ha neki magának nincs honnan érzelmi  meleget tankolni. Ezek a feszültségek visszakerülnek a kettejük kapcsolatába. Ilyen feltételek mellett pedig a serdülőkorban és annak végére sem fog megtörténni az, aminek meg kell: az, hogy a szülő elengedi a gyerek kezét, és egyértelműen megüzeni: szeretlek, rendelkezésedre állok, bízom benned, drukkolok neked, tiszteletben tartom mindazt, ami te vagy, az életed, a nézeteid, a választásaid: szabad vagy, felnőtt ember. Úgy mondjuk ezt: kiadja neki a „felnőttségi bizonyítványt”.

Második rész: A felnőttségi bizonyítvány

A felnőtt gyermekkel fenntartott kapcsolat előzményeiről szólva elmondtuk: a serdülőkor az az időszak, amikor a szülő begyakorolhatja az iránti hitét és bizalmát, hogy a gyermeke működik. Szülőként megtanulhatunk hinni abban: amit a gyermekbe beletettünk, az benne is van, segíti, előre viszi és védi őt. A sok éven át naponta folytatott programozás mint egy kész, befejezett software működik gyermekünkben: útjára bocsáthatjuk.

Ebben a folytatásban – még mindig javarészt a szülő szempontjából beszélve – ezt az útra bocsátást, elengedést vesszük közelebbről szemügyre. Nem csak azért tesszük ezt, mert sokszor a szülő nem célszerű kommunikációja nehezíti meg a jó kapcsolat kialakulását. Inkább épp az ő érdekükben, az ő megsegítésükre. Szívszorító a gyereknevelés után magára maradt szülő fájdalma. Szívszorítóak a kérdések, amelyekkel ebben az életszakaszban szembesülünk: hát ennyi volt? Mi végre csináltam, ha a végén egyszerűen magamra maradok? Mi vár még rám? Elég nekem mindaz, ami az életemben megmaradt? Mi vagyok én a gyerekeim nélkül? És nem lesz (jó) kapcsolatunk már soha többé?

De igen, lesz: ha okosan szeretünk, ha jól csináljuk. Ehhez szeretnék eszközöket, tájékozódási pontokat nyújtani – egyelőre a szülőkhöz, később pedig majd felnőtt gyermekeikhez is szólva.

Ahogyan elmondtuk: a fiatal útra bocsátása akkor megfelelő, ha fokozatos, tudatos és tárgyalásos alapú. A jó serdülést az az elv mozgatja: annyi szabadságot kapsz, amennyi érettséget mutatsz. A szülő jó esetben azt sugározza: boldogan adom át neked a magad fölötti rendelkezést, ha azt látom, hogy tudsz vele bánni. Ilyenkor fokozatosan nyeri el a gyerek az autonómiát. Minden új lépésének örülünk, büszkék vagyunk rá, ünnepeljük a kompetenciáját, talpraesettségét, gyönyörködünk a kiteljesedésében, megmosolyogjuk zökkenőit. Ha kell, kihúzzuk a csávából (eleinte elkerülhetetlen egy-egy elhagyott mobiltelefon, lekésett busz, elhibázott szervezés). Egy-egy félmosollyal, vagy még annyival se, csak egy gondolattal jelezzük, amit úgyis tud: ez a lépés nem vitt előre a felnőtté (pláne: férfivá) válás útján, és nem volt túl hősies.  Persze, könnyebb ez akkor, ha már egyéves, kétéves, hat éves korában is azt üzentük minden lépésére: „meg tudod csinálni és én örülök ennek”, „megteheted, amikor elérkezettnek érzed az idejét”.

Most, a felnőttkor küszöbén különösen fontos, hogy azt üzenjük: „hiszek benned, tudom, hogy meg tudod csinálni, átadom neked az életed irányítását, drukkolok a terveidnek, ez a te életed, a te határaid, tudom, hogy remekül fogod csinálni és nincs jogom beleszólni, felnőttként tisztellek, akár egy idegent.” Ha ez nem történt meg, akkor a fiatal egyszerűen pszichológiailag nem teheti meg, hogy a szüleit az élete közelébe engedje; hogy apja vagy anyja szeme előtt elfogulatlanul, görcsmentesen élje az életét. Így az is nehéz lesz, hogy – mintegy cserébe – a szülőjének is megadhassa azt, amit az remél, kér és vár: a kapcsolatot.

Harminchoz közelítő leányismerősöm, aki imádott szakmájában dolgozik, stabil párkapcsolata van és minden fontos tekintetben boldog, kiegyensúlyozott életet él, elmesélte, hogy nemigen jár haza a szüleihez. „Ahányszor hazamegyek, anyám egy ideig mézes-mázos, de egy-két órán belül mindig ugyanott köt ki: elkezd lamentálni, hogy tehettem ilyet, hogy költözhettem el ilyen korán? Hát így nem lehet hazajárni. Pedig amúgy hiányoznak.” Az unásig ismert paradoxon köszön vissza: ha elengeded, visszajön. Ha nem engeded el, nem tud visszamenni.

A folyamat önmagát erősíti. Ha a szülő felnőttnek ismeri el a gyermekét, azzal erőt ad neki, lehetővé teszi a felnőtté válását és így a gyermek is könnyebben visszaigazolja, hogy helyes és érdemes volt elengedni. Hamarabb érik meg és forr ki a fiatal, ha a szülője jelezte: az utat, amit választott, értékesnek ítéli, a nézeteit pedig tiszteletben tartja akkor is, ha eltérnek a sajátjától. Ha például a szülő még kórházban szült, de a felnőtt gyermeke az otthonszülés mellett döntött, akkor a leendő nagyszülő utánaolvashat az otthonszülésnek, lelkesedhet vagy izgulhat, támogathatja vagy kísérheti titkos félelemmel a babavárást, de azt tudomásul kell vennie, hogy ugyanúgy nem avatkozhat a dolgok menetébe, mint hogyha a szembeszomszédja döntene úgy, hogy otthon szül. Ha kritizál, ellenkezik vagy siránkozik, azzal csak  azt éri el, hogy romlik a viszony: akkor jár el legjobban, ha átérzi mindazt, ami miatt a fiatalok az otthon szülés mellett szoktak dönteni, felidézi, mennyi minden volt kellemetlen vagy káros a kórházban, és mindent megtesz, hogy a döntés pozitív oldalát lássa, egyébiránt pedig összeszorított foggal drukkol és várja az unokáját.

Ehhez azonban egy igen fontos alaptényt kell tudomásul kell venni: a gyermek nem birtoktárgy. Nem a miénk és még csak nem is a meghosszabbításunk. Egy idő után különálló lény, felnőtt, aki akár azt is megtehetné, hogy tudomást sem vesz rólunk: ahogyan az állatvilág példáin láthatjuk. Bár a gyermekünk teste saját testi sejtjeinkből épült, az élete nem csupán a szülő adta normákból, tapasztalatokból és technikákból épül föl, hanem a sajátjaiból is, mindabból, amit a saját életútján megszerez, más meghatározó emberektől, idősektől, kortársak példájából, a saját maga leszűrte konklúziókból. A fiatalokra számtalan dolog hat, amit a szülő nem ismer, ezeket ő szintetizálja, ő hozza meg a döntéseit, a szülő dolga pedig az, hogy ezeket kívülről szemlélje. Egy kicsit úgy, ahogy a múzeumban állunk és hátratett kézzel csodáljuk a szemünk előtt levő műtárgyat, de nem nyúlunk hozzá.

Na de hogy néz ki mindez a hétköznapi kommunikáció szintjén? Úgy, hogy nem mondjuk, csináld ezt, ne csináld azt, nem címkézünk, nem minősítünk. Nem figurázzuk ki és nem szóljuk le. Nem veszekszünk vele a döntései és a nézetei miatt, nem romboljuk a kapcsolatait, nem lázítjuk a házastársa ellen, nem ássuk alá a házasságát, nem kérünk számon rajta teljesítményt, sem a háztartás, sem az egzisztenciateremtés, sem az előállított unokák mennyisége és minősége terén, sem másban. Burkolt, nyakatekert formákban se tegyük ugyanezt! Ha hátulról jövünk („jaj de szép ez a ház, és gyerekeket mikorra terveztek?”), akkor nemcsak azt érzik, hogy nyomást gyakorlunk, hanem azt is, hogy manipulálunk, hogy még a dicséretünknek sem lehet tisztán örülni – bomba van a sütiben. Jobbító javaslatainkat és felbecsülhetetlen tudásunkat se próbáljuk dicséretbe burkolni. (Nahát, már mennyi foga van! Így már biztos nemsoká abbahagyod a szoptatást… Az én időmben senki sem szoptatott ilyen sokáig.) Ezek mind kapcsolatromboló viselkedések. Természetesen könnyebb ezt elkerülni ott, ahol a nevelés korábbi szakaszaiban sem volt jellemző az ilyesmi. Ha régebben is élt bennünk a gyerektisztelet, most könnyebb lesz felnőttnek látni és akként becsülni őt. Becsülni azt, amit elért, és drukkolni annak, amiben még fejlődésben van.

Mondataink, megnyilvánulásaink alapjában véve kétfélék lehetnek: negatívak és pozitívak. Negatív a kritika, a sértés, és ennek összes burkolt formája: a „jótanács”, a „konstruktív kritika”, a „jobbító javaslat”, a „csak segíteni próbálok” kezdetű megnyilvánulások, az „én úgy látom, hogy a te férjed/feleséged” kezdetű bomlasztások és folytathatnánk a sort. Pozitív minden, ami azt üzeni, jól csinálod, tetszik, jól teljesítesz, sikeres vagy, elégedett vagyok, jó rád nézni, remek gyerekeket produkáltál, szép a lakás, remek, hogy nyaralni viszitek a kicsiket, milyen jó, hogy ennyit jártok velük játszótérre, isteni, hogy ti mennyivel egészségesebben táplálkoztok, tetszik az új csempe, fantasztikus, hogy a kicsinek már négy foga van. Az élet tulajdonképp roppant egyszerű: ha azt akarjuk, hogy elfogadjanak, adjunk minél több pozitívat és minél kevesebb negatívat.

És mi ebben a jó hír? Az, hogy ha felnőtt gyerekek szülei vagyunk és keressük az utat gyermekünkhöz, immár tudhatjuk, hogyan kerülhetjük el azt, hogy az utat saját kezünkkel torlaszoljuk el. Az eredmény meglepő. Ha jól csináljuk, kiderül: a fiataloknak igenis van igényük a szüleikre.

Harmadik rész: Mire vevő a fiatal felnőtt?

Láttam harminc éves nőt sírni, amiért az apja nem segített neki a költözésben úgy, ahogyan kortársainak szülei. Láttam harmincöt éves férfit gyötrődni, amiért anyukája elszalasztotta az esélyt, hogy igazán tartalmas és szoros kapcsolatot építsen ki a kisunokájával. Ismerek asszonyt, akinek borzasztóan fáj, hogy az édesanyja alig törődik az unokákkal és főként, hogy az ünnepeket, születésnapokat sem tartja észben. Vannak sokan, akik máig is rettegve takarítanak és tüntetik el hétköznapi életvitelük jeleit, ha a szüleik látogatóba érkeznek. Ismertem harminc fölötti férfit, aki minden sikere után felhívta töbszáz kilométerre lakó anyukáját, hogy ellelkendezze, mit ért el, és minden egyes alkalommal meglepődött, hogy anyjától csak kritikát, kételyt és fanyalgást kapott. Mintha újra és újra elfeledte volna, hogy nem kapja meg, amit vár. Mintha újra és újra fejjel ment volna ugyanannak a falnak. Hátha most leomlik, hátha most, most az egyszer meghallja az évtizedek óta áhított mondatot: ügyes vagy,  örülök, büszke vagyok rád. Igény tehát van a fiatal felnőttekben, hogy kapcsolatban legyenek a szüleikkel. Csak nem mindegy, hogyan.

Nyers biológiai értelemben a fiatal felnőttnek ekkor már nincs szüksége a szülejére – önálló életvitelre képes. Így az alaphelyzet legtöbbször – bár nem minden esetben – az, hogy a szülő jobban vágyik és jobban rá is szorul erre a kapcsolatra, mint a gyermeke. Ám éppen mivel biológiai szükségszerűség ekkor már nem köti őket, nincs már olyan ösztönös viselkedésséma, mint pl. a szoptatás idején, amely a kapcsolatukat szervezné, szabályozná. Megélnek egymás nélkül is. Ezért e korszak vezérelvét talán úgy foghatjuk meg legjobban ha azt mondjuk: a fiatal felnőttel akkor tudunk jó kapcsolatot kialakítani, ha tudunk olyan ember lenni, akivel egyébként is szívesen barátkozna. Két teljes értékű felnőtt kapcsolata ez. Akkor működik jól, ha a találkozások élvezetesek, a beszélgetések jóízűek, a határait tiszteletben tartjuk, az igényeit észrevesszük, ha a kritikától, kontrollkísérletektől tartózkodunk. Ha abban segítünk, amiben kéri. Ha imponálni tudunk neki, ha ő is büszke lehet ránk. Ha értjük őt. Ha el tudjuk foglalni magunkat mással is és háttérbe tudunk húzódni, ha annak van itt az ideje. Ez azt is jelenti: ne, vagy csak a legritkább esetben, pl. vészhelyzetben számítsunk kiváltságokra vagy előjogokra pusztán azért, mert mi vagyunk a szülei. Azt is mondhatnánk: úgy kell tennünk, mintha nem is lennénk a szülei – épp mert mi vagyunk a szülei, és próbáljuk azt adni neki, amire ekkor szüksége van.

Talán az első számú ajándék, amivel a jó kapcsolatot megalapozhatjuk, az, ha tudunk tisztán kilépni, háttérben maradni. A kulcs az, hogy az ő leválásával szinkronban mi is le tudtunk-e válni. Jó esetben már kamaszkorban begyakoroltuk, bejárattuk, hogy a fiatal bűntudat nélkül, büntetés, neheztelés terhe nélkül kérheti a hiányunkat, a békén hagyást, a távolságot, az egyedüllétet. Jó, ha ezt felnőtt korában is megerősítjük. Így tudhatja: nemrég kivívott, talán még ingatag különállása, felnőtt státusza biztonságban van, nála a döntés, mikor, mennyit vagyunk együtt. Ezért fontos, hogy legalább egy pár évig, amíg felnőttségében meg nem erősödik, nála legyen a kezdeményezés, mikor akar kapcsolatban lenni, beszélgetni, együtt lenni. Ekkor számíthatunk jó szívvel, jó érzéssel megélhető kapcsolattartásra. Bármily nehéz is elfogadni, számos értelemben már nem vagyunk a szó szoros értelmében „családtag”. Nem mutatkozunk egymás előtt meztelenül, nem vagyunk bejáratosak egymás holmijába – és nem rendelkezünk az élete fölött. Ugyanaz a tiszteletadás jár ki gyermekünknek tér, idő, szerep, döntés és információ terén, mint bárki más felnőttnek bárki más felnőttől. Ha jobban belegondolunk, ráébredünk arra is: a szülőnek is így jobb. Nyugodtabb szívvel, tiszta lelkiismerettel kérhetünk egy együtt töltött napot, egy látogatást, ha tudjuk, hogy gyermekünk gond nélkül mond majd nemet, ha úgy látja jónak. Így azt is tudhatjuk: ha igent mondott a találkozásra, az szívből jött.

Érdemes tudni: a fiatal felnőtt életszakasz két korszakra oszlik. Az egyik az otthonról elköltözéstől a szülővé válásig tart, a másik a szülővé válással kezdődik. Bár ez a két szakasz sok tekintetben minőségileg elválik, mégis sok tekintetben átfedést mutatnak a fiatal igényei, az, hogy mire vágyik és mit fogad el tőlünk.

No de térjünk át arra: mire is vevő, mit igényel és mit fogad el tőlünk húszas-harmincas éveiben járó gyermekünk! Ahhoz, hogy erre ráérezhessünk, érdemes egy kicsit elgondolkodnunk az ő élethelyzetén.

A fiatalok, a derékhad a társadalomnak az a rétege, akit senki sem sajnál. Támogatjuk a gyerekeket, foglalkozunk a serdülőkkel, aggódunk a drogosokért, beszélünk a nyugdíjasokról – de jóval kevesebbet szólunk azokról, akik semmilyen szempontból sem hátrányos helyzetűek, csak éppen a hétköznapi élet terhe alatt rogyadoznak. A derékhad azt érezheti: neki kötelessége jól érezni magát, dalolva teljesíteni, zokszó nélkül felelni meg minden fronton; tanulni, majd kialakítani és kiteljesíteni szakmai identitását, bizonyítani a munkahelyen, egzisztenciát építeni, otthont teremteni, gyermekeket szülni és nevelni. Ő legyen jó szülő és jó házastárs, jó barát és szülejének jó gyermeke, ráadásul mindezt mosolyogva, miközben vigyáz hogy a házassága meg ne romoljon, hogy a pályáján jó legyen az előmenetel, hogy az apaságát-anyaságát kellő mélységben megélje, amíg nem késő, és még lehetőleg bele se fásuljon mindezekbe. Ugyanakkor törlesszen diákhitelt, lakáshitelt és autóhitelt, dacoljon válsággal, fáradtsággal, hajszoltsággal, adózzon, támogassa az óvodát, tartsa el a gyerekeket és az időseket és lehetőleg adja át a helyét a villamoson. Nehéz… valójában nagyon nehéz. Az  életközepi válsággal küzdő negyvenesek-ötvenesek sokszor kimerülten, keserűen és megtörten tekintenek vissza erre az időszakra.

A fentieknek megfelelően a fiatal végtelenül hálás azért, ha teljesítményét elismerjük, ha lelkesen fogadjuk előrehaladásának minden apró jelét, a fészekrakás vívmányait, a gyermekeit, a felfedezéseit, újításait, azt, amit a munkájával elért. Hálás, ha nem csapunk le kritikával a sokfrontos harc kisebb egyenetlenségeire, látszólag ésszerűtlen kanyarjaira, vagy ha életét így vagy úgy megkönnyítjük. Általánosságban is elmondható: minden ember életében roppant nagy érték, nagy értékű ajándék a valódi, értő figyelem. Ha igazán látjuk, halljuk és értjük őt; ha nem akarunk semmit hozzátenni és semmit elvenni abból, ami ő, hanem azt jelezzük vissza: látlak, hallak és veled vagyok érzéseidben.

Sok fiatalban felvetődik a kérdés: vajon ismer engem egyáltalán az anyám, apám? Érti, amiben benne vagyok? Érdekli, ki vagyok? Ezért a fiatal jó eséllyel vevő arra, ha beszélgethet mindazokról a dolgokról, amik neki fontosak. De csak ha nem érzi a szülőt legyűrhetetlen versenytársnak, önjelölt etalonnak vagy kielégíthetetlen bírának. Ha az elfogadás teljes. Ne szégyelljük, ha nem ismerjük, nem értjük gyermekünk felnőtt életét. Kérdezzük meg bátran: mit is csinálsz te valójában? Miben is áll, amit tanultál – de úgy, hogy én is értsem? Amíg mesél, valószínűleg elragadja a lelkesedés, és mi remek alkalmat kapunk arra, hogy vele lelkesedjünk, hogy csodáljuk és megerősítsük sikereiben. Ő pedig roppant hálás lesz, ha szabad megélnie, hogy valamiben okosabb, sikeresebb, jobban ismeri, többet tud róla, többre vitte.

Ugyancsak ritkán jut módja a fiatal felnőttnek arra, hogy nyakló nélkül kilelkendezze vagy kipanaszkodja magát. Mind a kettő szükséges életműködés és egyik sem kíván mást, mint értő meghallgatást. A legnagyobb hiba ilyenkor az, kontrollal, kritikával vagyunk jelen, ha kéretlen tanácsot adunk, beleokoskodunk, megragadjuk az alkalmat, hogy végre bevigyük azt a rég tartogatott bölcsességünket, ami majd egyszer s mindenkorra helyes sínre állítja a szegény tévelygő életét, már ha van annyi esze, hogy hallgasson az idősebbre. Egy-egy megértő, együttérző szó, egy-egy nyitott kérdés bőven elegendő arra, hogy értő odafigyelésünket jelezze – miközben hisszük és üzenjük, hogy nem kell helyette megoldanunk, mert ő meg tudja oldani. Ennek az életkornak a valódi művészete szülői oldalról abban áll, hogy tudjuk elnézni, amint ő éli az életét és elfogadni így is, úgy is. Saját maga alatt vágja a fát az a szülő, aki a jelenlétét elviselhetetlenné teszi azzal, hogy megnyilvánulásai nagy része negatív: kritika, panasz, szemrehányás, burkolt mártírszerepből fakadó bűntudatkeltés, összehasonlítgatás, „én jobban tudom” típusú önigazolás.

A fiatal felnőtt saját szabadsága, talpraesett tevékenysége, kompetenciája lázában ég és gyakran meg is feledkezik szüleiről. Ezzel együtt a támogatás, biztatás nagyon jól esik neki. Csak ne csodálkozzunk, ha a szülői lelkesedést úgy nyugtázza, mintha az a világ leginkább magától értetődő dolga lenne: hiszen az. Jelzi: a szüleim a helyükön vannak, számíthatok rájuk, ha rászorulok, de hát nem szorulok, hisz ügyes vagyok, ép, egészséges, sikeres. Hisz épp ez a próbája annak, hogy én – a fiatal – egészségesen működöm. Már csak mi tesszük hozzá: ez a próbája annak is, hogy mi, szülők, jól végeztük a dolgunkat.

Fájó, de igaz: ha nemrég felnőtt gyermekünk boldogan nyüzsög a világban és ránk se nagyon hederít, csak hébe-hóba szórakozottan, kissé értetlenül de nagyobb ellenállás nélkül elfogadja kapcsolatkeresésünket (végül is miért ne?), de alapjában nem érzi igényét, legföljebb csak annyi időre hazarebben, hogy eldicsekedjen sikereivel, jóllakjon és föltankoljon egy kis pénzzel, akkor gratulálhatunk magunknak. Ez az alapprogram – legalábbis a kirepüléstől a szülővé válásig tartó első szakaszban. Ehhez képest minden már csak bónusz. Amikor gyermekünk szülővé válik, általában az ő részéről is megindul egy kapcsolatkeresés, amely a fiatal érésével, negyven felé még szorosabbá válhat – ha sikerült a tomboló kora-fiatalkort kapcsolatromlás nélkül átvészelni. Ez legalább annyira múlik azon, mennyire tud leválni a szülő, mint azon, mennyire életképes a gyerek.

Mindegyik életszakaszban nagy ajándék lehet a fiatalnak a támogatáson, biztatáson túl a kényeztetés. Nehéz elhinni, de ritkán van már benne része, főként ha már gyermekeket nevel, ha sokat dolgozik, vagy akár az egyetemisták „bulis”, de hajszolt, zaklatott és legtöbbször pénztelen életét éli. Sok huszon-harminc éves roppant hálás, ha időnként egy napra a tenyerünkön hordozzuk, ha meghívjuk egy jó étterembe, vagy a születésnapján bevisszük egy butikba, CD- vagy könyvesboltba és azt mondjuk: tiéd a pálya. Ha ügyesek vagyunk, kilessük, minek örülne legjobban, de néha legjobb megkérdezni. Ne higgyük, hogy ez a pénzről szól. Lehet, hogy nekünk anyagi áldozattal jár, de a fiatal azt éli meg: szeretnek, keresik a kedvem, fontos vagyok, kötődöm. Apám-anyám jó fej, nem bánom, ha a közelemben maradnak.

Támogatásunkat és jóindulatunkat sokszor a legkonkrétabb gyakorlati segítséggel tudjuk kifejezni: ha vigyázunk a gyerekére, segítünk a költözésben, ha hozzásegítjük, hogy utazhasson vagy hogy kettesben legyen a párjával, ha egyszer-egyszer könnyítünk az életén, megvesszük, amire szüksége van, de amire neki már nem futja, ha beugrunk, amikor szükség van ránk. Ha segítséget kér tőlünk a gyermekünk, akkor fontos tudnunk: ezzel kapcsolatot kínál, közel enged az életéhez. Nem érdemes rögtön kihasználásra gondolni. Amíg számunka elviselhető a teher (és ennek határait magunknak kell jelezni, mégpedig kedvesen és nyugodtan), addig inkább becsüljük meg ezt a kapcsolatkezdeményt, fogadjuk örömmel, hogy közel enged magához és az életéhez, lehetőséget ad, hogy a kapcsolatunkat tovább éltessük, abban a formában, ami a jelen élethelyzetnek megfelel. Tehát ha segítséget kér: segítsünk, ameddig nem terhes. Ha nem segítünk, számoljunk vele, hogy a kapcsolatunkat építjük le.

Komolyabb veszély az, hogy túlzón, vagy rosszul segítünk. Azt mondják: a segítség a szeretet kapuja. Ugyanakkor azonban nincs az a szó, amit annyiszor használnánk kiforgatva, eltorzítva, megszentségtelenítve, nincs az a viselkedés, amit a annyiszor alkalmaznánk manipulatívan mint a segítségnyújtást. Számtalanszor „segítünk” kéretlenül, rosszul, csalárd módon: titkon, legtöbbször tudattalanul azt remélve, hogy ezzel kötődést, szeretetet, hálát kényszeríthetünk ki, hogy bűntudatot kelthetünk, hogy jól megmutathatjuk, milyen jók vagyunk mi és milyen rossz a másik, hogy jól lekötelezzük őt és majd alkalom adtán benyújthassuk a számlát, hogy szemrehányást vagy más negatív tartalmat közvetítsünk. A segítségünkkel csak akkor tudunk jó kapcsolatot építeni, ha önös szándékoktól legalább nagyjából megtisztítva adjuk, amit adunk.

A gyakorlatban ez azt jelenti: segítséget annyit, olyat és úgy adjunk, ahogyan azt a másik fél igényli, és ahogyan mi magunk is jó szívvel tudunk adni. Nem segítség, ha kéretlen áldozatot hozunk: ha napokon át főzünk és küszködünk, hogy elkészítsünk a fiatal(ok) látogatására egy hétfogásos lakomát, amit ők nem kértek, és ami után a kínok kínját kiállva, indokolatlan bűntudattal kell végighallgatniuk, hogy mi mennyit dolgoztunk, micsoda áldozatot hoztunk érte, mennyire fáj, hogy nem ettek meg mindent, vagy esetleg nem szeretik a mi nehéz, húsos, magyaros főztünket… Nem kérték, ezért nem segítség.

Nem segítség ha rosszul segítünk:  ha elvállaljuk az unoka felügyeletét és aztán mindent megteszünk vele, amit a szülő kerülni próbál, a tévénézéstől az édességen át a spártai nevelésig vagy a szomszédasszonynak való mutogatásig. Nem segítség, ha unokánkat orvul és kéretlenül fodrászhoz, orvoshoz, ilyen-olyan szakemberhez visszük.

Nem segítség, ha a segítést trójai falónak használjuk: ha mi hordjuk úszásra a kisunokát, ez nem ok arra, hogy eredeti ötleteink támadjanak a nevelését illetően és újabb különórákat kezdeményezünk, amit a kisgyerek ugyan nem élvez, de mi tudni véljük, hogy a balett már csak ilyen, az első négy évet végig kell szenvedni, de majd utána milyen hálás lesz…

Nem segítség, ha elvisszük ismeretlen, halódó rokonokhoz, akik semmit nem nyújtanak neki, de majd egyszer megköszöni nekünk, hogy még ismerhette a Dezső bácsit… Lássuk be: ez nekünk fontos. A mi vágyunk, a mi álmunk, hogy elmondhassuk: a kis Marci még ismerte a Dezső bácsit – vagy a Dezső bácsi őt. Ne tévesszük össze, mi a mi igényünk és mi a másoké. Ha úgy teszünk, mintha másnak lenne fontos az, ami valójában a saját szívünknek kedves, a saját titkos vágyunk, érzelmi igényünk, csak a későbbi konfliktusnak, rossz érzéseknek ágyaz meg.

A segítéssel kapcsolatos konfliktusok végén szokott menterendszerűen felbukkanni az a tünet értékű mondat: „én csak segíteni akartam”. Általában azt jelzi, hogy kéretlenül és helytelenül segítettünk, nem volt rá felkérésünk, a segítés valójában a mi valamiféle igényünket szolgálta, és valószínűleg határt is sértettünk vele. Szívünk mélyén már az első lépésnél tudhatjuk, hogy ez lesz a vége: jobb ha megpróbáljuk elkerülni.

A segítésre ugyanaz áll, mint a kapcsolat más területeire: beszéljük meg! Mit szeretnél te, szíved szerint, és mit nem szeretnél? Mit szeretnék én, szívem szerint, és mit nem szeretnék? És hogyan lehet ezt a kettőt összehozni?

Nem mindig könnyű, de mindig megtérül.

Negyedik rész: A szülő gyásza

Vegyük komolyan a szülő krízisét! A középkort taposó és húsz év körüli gyermekéről épp leváló, vagy a már korosodó és harmincas gyermekétől külön, esetleg magányosan élő szülő panasza nagyon is valós, mély emberi szenvedésből fakad. Az a mezsgye, ahol egy ember elérkezik a szülői, gyermeknevelői feladata végére,  és közben szembe kell néznie azzal, hogy immár az élet második szakasza, a lejtmenet következik, az emberi élet egyik legsúlyosabb krízishelyzete lehet. Teljesen indokoltak az ilyenkor adott vészjelzések, és viszonylag kevés az a figyelem, amelyet az ilyen időszakot élő felnőttekre fordítunk. Ők nem az a generáció, aki könnyen fordul pszichológushoz, és sokszor maguk sem értik vagy tudatosítják, hogy baj van. Görcsös kapaszkodásuk vagy éppen tüntető különállásuk, saját életük és saját útjuk eltökélt védelmezése súlyos fenyegetésekkel való küzdelemről tudósít. Esetleg állandósuló, rögzülő rossz működéseik egy már-már lehetetlennek tűnő feladatban való elakadásról, félúton megrekedt lelki kényszermegoldásokról árulkodnak.

Az ilyen helyzettel küzdő szülő megérdemli a kíméletet és azt, hogy szerettei is segítsenek kontrollált átmenetet megvalósítani a szülőségből az idősödésbe, a virágkorból a megpihenés felé. A felnőtt gyermektől már elvárható, hogy legyen annyira felnőtt, hogy ezt a lelkiállapotot tekintetbe vegye és viselkedésével igyekezzék a leválást mindkettejük számára optimálisan kezelni. Felismerheti, hogy saját érdeke is a jó kapcsolatvezetés és ha emellett dönt, meg tudja tenni a magáét azért, hogy a kapcsolatot ezen az életszakaszon sértetlenül átmentsék, és viszonyukat a helyzetnek megfelelő működő formára átalakítsák. Csupán annyi szükséges ehhez, hogy egy kis időre ki tudjon lépni az „anyám lánya/ apám fia” kamaszpozíciójából és be tudja kapcsolni ember emberi iránti empátiáját. Talán segít, ha belegondolunk, hogy a gyermekéről leváló szülő harca is többfrontos, lelki feladatai roppant sokrétűek.

Az érzelmi veszteség

Az első kihívás, amellyel a szülői szerepétől búcsúzó felnőtt szembekerül, maga a gyász – a veszteség, a búcsúzás. Ha jobban belegondolunk, a gyereknevelés kifutása puszta természeténél fogva olyan, hogy érzelmileg akár kezelhetetlennek, befogadhatatlannak is tűnhet. Kellő pufferolás vagy felkészülés híján akár a legegészségesebb szülő is úgy is érezheti (anélkül, hogy akár magának is megfogalmazná): valamilyen szinten készületlenül éri ez a dolog. Hiszen már-már lehetetlen ésszel felérni, hogy élete eddigi legfőbb tevékenysége, egyik legfontosabb identitása, célja, létformája, keretrendszere és – ami a legfontosabb – érzelmi táptalaja egyszeriben kifogy alóla. A szülő egy napon arra ébred, hogy nincs gyerek a háznál. Sokan föl sem igen fogják, hogy egy napon majd a gyermekeik nélkül fognak élni és meglepődnek azokon az érzéseken, amik ekkor felszínre buknak. Hiszen azok a jelzésszerű, kiszámíthatatlan kis érintkezések, futó hazalátogatások,  telefonhívások – bár létfontosságúak – a hátramaradó szülő számára már csak a túlélő adagra elegendőek, a hirtelen jött magány enyhítésére nem alkalmasak, nem feledtethetik, hogy annak, annak a megtartó életformának vége.

Vannak, akik úgy érzik: tényleg nem baj, hogy vége. Több volt már benne a rossz, mint a jó. Az ő rossz érzéseik más természetűek. De szinte mindenki szembekerülnek azzal a meghökkenéssel, hogy a gyereknevelés mint feladat, mint „befektetés” és húszegynéhány évet átívelő áldozat anélkül ér véget, hogy bármiféle jó érzésre okot adó visszajelzés, jutalom, köszönet vagy egyéb záró momentum kitenné a végére a pontot, illetve a pontosvesszőt, a három pontot. Jóval később, az unokák születésével, az érett felnőtt gyerek esetleges érzelmi újraközeledésével megélhetünk valamiféle sikerélményt, valamilyen „nem volt hiába” élményt - ha ki tudtuk várni, ha addig el nem mérgesedett a kapcsolat, ha van egymás számára mondanivalónk, ha képesek vagyunk egymást látni és hallani.

A frissen kirepült, esetleg dezorientált, útkereső, vagy céltudatos, de szabadságát mámorosan élvező fiatal mellett viszont nem sok érzelmi visszajelzésre számíthatunk. Sok szülő azt éli meg: a gyermekek „szó nélkül” elmennek, sőt még örülnünk is kell annak, hogy sikerült megkapnia az ösztöndíjat, a kollégiumot, vagy azt a jó kis albérletet a barátjával, jaj istenem, csak gyereket ne csináljon neki,  nagyon nem tetszik nekem az a fiú... A fiatal egyszeriben már nincs ott és még azt is a normál sávba tartozónak kell látnunk, ha időlegesen szinte elfelejti, már-már nemlétezőnek tekinti azt, aki addigi aktív életében minden mozdulatát, lélegzetét, pénzét, idejét, napjai beosztását, élete teljes berendezkedését őérte adta, őhozzá igazította. Nem haragszik ő – csak lubickol és eszébe sem jut, hogy erről tudósítsa az otthon maradottakat, akik nyilván jól vannak és (jobb esetben) biztos örülnek neki, hogy ő is ilyen vígan él, vagy (rosszabb esetben) jobb, ha nem is tudják, hogyan él.

Amíg serdülőt nevelt, a szülő kellő ügyességgel még eltitkolhatta maga előtt, hogy mi vár rá - esetleg maga sem tudta, hogy fájni fog. Bőven lehet, hogy azt mondta magának és másoknak: alig várom. Nőjenek már föl, menjen le rólam a gond, a feszültség, a feladat. Őket talán még váratlanabbul éri saját veszteségérzésük. Részben az „alig várom” csoportból kerülnek ki azok, akik később is hárítják a fiatal felnőtt életében való részvételt… („nem vagyok én nagymama, megvan a magam nagyon jó kis élete”). Általában itt már a korábbi szülői élmény is szegényes, távolított vagy elhibázott volt,  és az ezzel kapcsolatos  kudarcérzet, szégyen, megbánás, gyász a tudattalan hárítás nehezen hozzáférhető mélységeiben raktározódott el. Sok ötvenes szülő, aki teljes gőzzel éli a saját életét és látszólag meg sem rebben gyermekei leválásától, már jó előre túlkompenzálta fájdalmát, talán épp mert már évekkel a leválás előtt elveszítette gyermekeit. A fiatal felnőtt pedig esetleg azt éli meg ezalatt, hogy a szülője – felfoghatatlan okból – nehezen hozzáférhető. Más esetekben viszont épp a súlyosan sértett, megbántott és érzelmileg még túlságosan is kapaszkodó szülő érzi úgy, hogy „nem tartozik” nagymamai/nagypapai szolgálatot teljesíteni, hiszen még őt sem kárpótolta senki a saját gyermeki énjében elszenvedett veszteségért, cserben hagyásért.

A szülő vesztesége attól rendkívül nehéz, hogy egész felnőtt életének talán legerősebb érzelmi kapcsolata számolódik föl. A váltás lehet fokozatos, de lehet annyira éles, és érzelmileg valójában annyira nehezen megmagyarázható is, hogy egy erősen kötődő szülő csak a legnagyobb lélekjelenléttel tudja átvészelni. Kevés szülő áll az érzelmi függetlenség olyan fokán, hogy legalább gyengébb pillanataiban föl ne tegye  a kérdést: minek is csináltam? Ennyi volt? És akkor most vége? Így ér véget? És akkor most innen hogyan tovább?

A szülő elveszíti az érzelmi táptalajt, amit a gyerekek jelenléte adott. Paradox módon itt talán még nehezebb helyzetben van az, aki a serdülővel, fiatal felnőttel is ki tudott alakítani egy boldog, egyenletes, jó hangulatú, együttműködésen alapuló modus vivendit. Ő tudattalanul is kialakíthatott egy olyan illúziót: a világ végéig is elélnénk így, ennek talán nem is kell véget érnie. A fiatalok jelenléte a házban vidámságot, színt, örömöt, mozgalmasságot visz az életbe; a szülő azt érzi, szükség van rá. Ha főz, mos, rendet tart, ha hátországot biztosít, ha szervez, ha fuvaroz, a jó kapcsolat esetén ez mind megannyi szülőségi vagy kapcsolódási pont, mind megannyi öt-tíz perces vagy akár félórás-órás beszélgetés. Egy életforma, amiben ezer apró jelből érezheti napi szinten, hogy van kapcsolat, van pezsgés, van családi élet.  Ezt elveszíteni – komoly életformaváltást jelent.

A legtöbb szülőnek – ha máshogy nem, hát tudattalanul – van valamilyen titkon dédelgetett álma, amely az „erőfeszítéseim jutalma” formát viseli. Szinte óhatatlan, hogy a szülő elképzeljen valamiféle választ, valamilyen reakciót arra, amit gyermekeiért tett, adott, teljesített. Jobb esetben talán nem vár mást, mint valamiféle fokozatosan gazdagodó felnőtt-felnőtt kapcsolatot, esetleg valamilyen apránként tudatosuló hálát, amiért így nevelte, ilyenre nevelte. Aggasztóbb, ha már az is eszébe jut (és ha így jut eszébe), hogy a gyermekért ilyen vagy olyan áldozatot hozott. Megint mások pedig – szintén nem föltétlen tudatosan – akár azt is elvárják, hogy ha majd a gyerekük felnő, akkor megérti és valahogyan megköszöni a nevelést és azzal, amit megvalósít, amit elér; kárpótolja is őt a nehéz, munkás életért, az elrontott házasságért, a meghozott áldozatokért. Az ilyesfajta várakozás már egészen megnyomorító teherként is nehezedhet a fiatal felnőttre.

Ő pedig nagy valószínűséggel nem lesz hálás, vagy csak nagyon soká, és bizonyosan nem kárpótolja a szülőt semmiféle „áldozatért”.  Ha azonban nem várunk semmi effélét, ha a jelenben tudunk jó partnere lenni valós élethelyzeteiben, akkor előfordulhat, hogy egy nap tényleg azon kapjuk magunkat, hogy jó barátok vagyunk – ha nem is feltétlen abban a formában, ahogyan előre megálmodtuk, hanem úgy, ahogyan a fiatalok diktálják. Itt is egy érzelmi paradoxon működik – aki kér, követel, kunyerál, konkrét elvárásokkal él, egyoldalúan kontrollálni próbálja az érzelmi adok-kapok forgalmát, az nem kap. Aki el tudja engedni a kontrollt, a követelést és az álmait, és az élő igények mentén reális, józanul beszabályozott cserekapcsolatba bocsátkozni, az esetleg elnyeri jutalmát.

Jóval fájdalmasabb helyzetet teremt a kudarcos leválás. Ha a viszony problémás volt, és esetleg a különköltözés is zaklatott körülmények között, a konfliktus látszólagos megoldásaként következik be, ez olyan rossz ízt hagy maga után, mintha egy egész hosszú „projekt” csődben végződött volna, mintha egy közel húsz éves munkáról és erőbefektetésről derült volna ki, hogy hiába volt, rosszul csináltuk. Ezt így persze csak a kétségbeesés vagy tisztánlátás legritkább perceiben mondják ki maguknak az emberek; általában hibáztatással, felmentésekkel, önigazolással bástyázzák körbe magukat lelki védekezésül. „Milyen rossz ez az én gyerekem, félresiklott, sikeretlen, hálátlan, ellenséges, de hát miért? Miért fordult ellenem? Miért nem hozta, amit vártunk tőle? Miért így kell elválnunk? Miért nem érti meg, hogy… Hiszen mindent a tőlem telhető legjobban megtettem, adtam mindent, amim volt és ahogy csak tudtam, és mégis…” - mardossa magát, gyermekét és kapcsolatát a magát/gyermekét kudarcosnak érző anya, apa. Igaza is van – csak az „amim van” és az „ahogyan tudtam” nem mindig elegendő arra, hogy a fiatal felnőttet visszahozza a szeretetkapcsolatba, akkor sem, ha a szülő nem tehet róla, hogy nem voltak jobb nevelői programjai, szülői beidegződései.

Akár „igaza van”, akár „nincs igaza” a kudarcos szülőnek, az emberi élet legnagyobb kínjai közé tartozik az ilyen szülő lelkiismereti és érzelmi válsága, a magával és gyermekével szemben érzett haragja, a harag mögött megbúvó önvád, értetlenség, becsapottság, kétségbeesés.

Az élet középrészének, talán legfontosabb szakaszának kudarca ez, amelynek feldolgozása mindenképpen segítséget igényel. A munka folyhat a szülőn, a fiatal felnőttön vagy mindkettejükön keresztül. Segítséggel arra is ráláthat a szülő, hogy a gyermek kitörési kísérletei, kanyargósabb útkeresése nem is föltétlen kudarc; megtalálhatja kapcsolatukon belül az élő, tartalmas, meleg sávokat, és elengedheti az olyan várakozásokat, amelyek minden érintettet csak bénítanak. Sikerülhet menteni, ami menthető és rehabilitálni a kapcsolatot.

A fiatal felnőtt és szülője kapcsolatának problémái sokszor a szülő föl nem dolgozott problémáiból fakadnak: eleget és elég jól neveltem-e; még ezt és ezt szerettem volna megadni; ezt és ezt szerettem volna megkapni, megélni, fenékig üríteni, máshogy, gondosabban, más hangsúlyokkal csinálni. Esetleg a nevelés egész során végigvitt hibák eredménye a fiatal felnőtt korban bukik ki – az elhanyagolás, a felelősségvállalásra nem tanítás, az értékrendi átadások aránytalanságai és számos más nevelési hiba csak itt, a használatban mutatkozik meg igazán – amikor már késő.

Itt jut szerephez tehát az egyik legfontosabb szempont: hogy a magára maradó szülő a végképp lezáruló nevelést (amely valójában már a kamaszkorban lezárult) sikeresnek, a leválást helyénvalónak éli-e meg, vagy kudarcos, lezáratlan nevelést, rosszízű leválását tudhat maga mögött.

A kérdések

Akár így, akár úgy, a kirepülés után a hátramaradó szülőnek óhatatlanul szembe kell néznie azzal, hogy új, sőt, radikálisan új alapokra kell helyeznie az életét, ötven körül vagy fölött, anélkül, hogy ő ezt kérte, várta, vagy akarta volna.

Egy cinikus vélekedés szerint a kamaszkor arra jó, hogy ne sajnáljuk annyira, hogy elveszítjük a gyerekeinket. Cinizmusától megtisztítva ez az állítás úgy válhat hasznunkra, ha azt mondjuk: a gyermek serdülése idején a szülő jó esetben már előre gyakorol, elkezdi fölépíteni a saját teljes értékű életét, amely majd a kirepülés után vár rá… jó esetben már ekkor érzelmi főpróbákat tart egyedüllétből, a gyerekek nélküli életből. És elkezd válaszokat keresni a kérdésekre.

A gyerekek kirepülése után a szülő szemben találja magát saját magával mint szülővel és mint nem-szülővel, és így azokkal a – fentebb már sejtetett – kérdésekkel, amelyek léte egész értelmét érintik. Nem kevés időbe és lelki erőbe telhet, míg egy ötven körüli felnőtt felépíti a saját válaszait olyasféle kérdésekre: „Ki vagyok én a gyerekeim nélkül?”; „Mik a céljaim?”; „Kinek kellek én még?/ Mire vagyok még jó?”; „Mi is (mi is volt) az én hivatásom/küldetésem (azon kívül, hogy gyerekeket nevelek)?”; „Mi az életem célja, értelme?”; „Milyen irányba mozgok és mit szeretnék elérni?”  „Minek tudok még őszintén örülni, mit élvezek?”; „Kire számíthatok, ki van még a számomra ezen a világon?”

Ha ezeknek a kérdéseknek legalább egy részére nem tud igazán meggyőző választ találni, amely indokolná, hogy neki még helye van e világon, előfordulhat, hogy elindul a depresszió útján az önpusztítás felé vagy – ami ennél egy fokkal jobb megoldásnak tűnhet előtte – belekapaszkodik a múltba, a gyermekébe, és belőle próbál pótlólagos energiát szívni, ahelyett, hogy a valódi kérdésekkel megküzdve továbblépne. Hiszen az még segítséggel is nehéz, hát még egyedül.

Ha a szülő gyásza aránytalanul mély és nem múló, ez a korábbi életvitelével, családi működésével kapcsolatos zavart is jelezhet. Talán úgy érezi, valahol elrontotta a családi élettel rárótt feladatot, nem jól fektette be életének gyerekneveléssel töltött jó húszéves szakaszát, hogy vesztesként került ki. Lehet, hogy most döbben rá: számos dologgal nem törődött, ami most készen várhatná, megkönnyíthetné az új élet felépítését. Felszámolta vagy ki sem építette önmegvalósító, autonóm énjét. Nincs megfelelő szakmája, párkapcsolata, egészsége, anyagi bázisa, örömei, hobbijai.

Ebben a korban a személyiség már nehezebben regenerálódik, megcsappannak az energiák saját magunk újjáépítésére, az ember nehezebben fordul valamiféle radikálisan más életvitel felé. Ötven-hatvan között a személyiség és életvitel megújításának lehetőségei korlátok közé szorulnak – ha a szülő megsejti, hogy ereje már véges, hogy nem biztos, hogy futja újjáépítésre, nem biztos, hogy van hozzá kellő segítség vagy erőforrás, ez szintén a kétségbeesés felé terelheti őt. Minden ilyen esetben indokolt, és fontos pszichológushoz fordulni. Az ilyen szülő szenvedése roppant mély és valós, ez az emberi élet egyik súlyos krízishelyzete, ezért kívánatos, hogy a környezete szeretettel és gyógyító, segítő hatásokkal vegye körül, amennyire az saját teherbíró képességükkel összeegyeztethető.

Nem elég, hogy a szülőnek meg kell tanulni a gyermekei nélkül – sőt, esetleg egyedül – élni – egy bizonyos kor fölött már abban az igen megterhelő állapotban van, amikor mélyen és ösztönösen érzi, hogy az élete legmélyebb, azaz biológiai küldetését már betöltötte. Él, ép és egészséges, aktív és hasznos akar lenni, de az élete célja és értelme innentől kezdve egy bizonyos értelemben esetleges vagy (hogy pozitívabban fogalmazzunk) szabadon megválasztható. Napról napra kell ezt megtalálnia, kitalálnia, és már messze nem fiatalon szembekerülni azzal a kihívással, hogy egyszeriben „találja ki magát” úgy, ahogyan korábban soha nem kellett. Az újjáépítés sikerét számos tényező befolyásolja: a rendelkezésre álló jövőkép, a külső és belső  erőforrások.

Erőforrások az újjáépítéshez

Fontos dimenzió, hogy a gyerekek kirepülte után a szülőt várja-e a partnere, házastársa, hogy milyen állapotban van a kapcsolatuk, tudnak-e egymásnak örömet, értelmes, tartalmas napokat, érzelmi hátteret, gyógyító hatásokat nyújtani vagy nem.

Ebben az életszakaszban sok pár válik el – szabott program híján a házasságuk kimerül, kiürül, széthullik. A fiatalok általában megrökönyödve szemlélik, hogy szüleik korábban stabilnak hitt és sokat kiállt kapcsolata fölbomolhat. A szülők pedig azon csodálkoznak, hogy huszonéves, vagy még idősebb gyermeküket is megviseli a válás. Mintha még mindig fontos lenne a szülői ház egysége. „Attól, hogy én kitettem az ajtón a lábam, még nem kell összedőlni a háznak! Akkor hova járhatok haza tankolni? És akkor az egész közös múltunk nem volt érvényes?” – kérdezi a fiatal felnőtt bánata. A szülők közül pedig nem egy már-már megkésett azzal a felszabadulással, amit az eddig „csak a gyerekek kedvéért” összetartott házasságában, esetleg az érzelmi éhezés vagy aktív szenvedés mellett annyiszor megálmodott.

Különösen nehéz lehet a helyzet ott, ahol egy gyermekét egyedül nevelő szülő marad magára a gyerekek kirepülése után. Egyszeriben ráébred, hogy mostantól aztán végképp nem családban él, holott talán sohasem élt még egészen egyedül. Nagyon sok tanulásba kerül, hogy valaki magára maradva is megtalálja az egyensúlyát, a léte előrevivő motorját és az életöröm képességét – holott amíg adottság volt, addig talán tudatában sem volt, hogy milyen megtartó erő pusztán az, hogy családban él.

Roppant fontos dimenzió az is, milyen lelki és fizikai állapotban van általánosságban az élete delén vagy azon túl járó szülő, amikor a gyermeke kirepül. Nem mindegy, hogy egy életerős, fiatalos középkorú vagy egy megfáradt, már-már idős ember kerül abba a helyzetbe, hogy egyszer csak kiürül a ház. Rendszeres sport, egészséges, minden ízében élő test nélkül, a mozgás termelte hormonok idegrendszeri hatása és a jó erőnlét általános jóérzése nélkül nehéz lélekben egészségesnek maradni.

És végül, de nem utolsó sorban, roppant sok függ attól, hogy a gyerekek kirepülése idején a középkorú, idősödni kezdő szülőnek mit ad a munkája. Ha benne él egy erős, érdekes szakmai kontextusban, amely foglalkoztatja, értelmet, kihívást, izgalmat, fontosságot ad a létezésének és társas közeget a mindennapjainak, akkor összehasonlíthatatlanul védettebb, mint ha mindenét a családi kapcsolatokra tette föl és egész érzelmi ellátása abból táplálkozott.

A felnőtt gyermek kiválása és a szülő hátramaradása mindenképpen olyan helyzetet teremt a családban – és ebben az értelemben továbbra is egy családról érdemes beszélni –, ahol minden érintettnek széttartó, kritikusan fontos igényei jelentkeznek, ugyanakkor azonban egymástól is roppant fontos lelki adományokat várnak és kaphatnak. Sikeres megoldásnak azt nevezhetjük, ha a kapcsolat új formában, érzelmileg élő, tartalmas módon, mindegyik fél valós, jelenbéli igényeit tekintetbe véve folytatódik, az esetleges régi sérelmek feldolgozása, meghaladása után. Minden érintett józanságára és empátiájára szükség van ahhoz, hogy egy sikeres cserekapcsolatot lehessen kimunkálni.

Ötödik rész: A beteg kapcsolat

Nem feltétlenül ok az örömre, ha felnőtt gyermek és szülei között fennáll, vagy akár egészen szoros a kapcsolat. Sajnos léteznek hosszan fennmaradó, szoros és mégis kimondottan rosszízű kapcsolatok is, amelyek minden érintettnek ártanak vagy hamis kielégülést szereznek. Sokszor épp valamilyen múltból ottfelejtődött, örökre kielégületlen igény tart meg szülőt és gyermeket egyfajta dermedt, örökké elégtelen, fájdalmas, mégis felszámolhatatlan összefonódásban. Az ilyen kapcsolatok igen nagy számban és sokféle variációban fordulnak elő. Az alábbiakban csak a példa kedvéért vázolok föl ezek közül néhány lélektani változatot.

Sokszor olyan esetekben alakul ki szoros, ám fájdalmas kapcsolat felnőtt gyerek és szülője között, amikor – javarészt tudattalanul, vagy féltudatosan – olyasmit várnak a felek egymástól, amit réges-régen, a maga idején nem kaptak meg. Például nem kapták meg az elismerést vagy a gyöngédséget, de kapták ennek valamiféle eltorzult, magából kifordult formáját, például tanácsokat, utasítgatást és túlgondoskodást. Előfordulhat, hogy mint egy szomjazó az alig csörgedező vagy mérgezett forrásra, alig csöpögő vízcsapra, úgy szívja rá magát a lélek erre a nyomorúságos táplálékra, a jóllakás reményében. Minden fejlődési perspektívát nélkülöző, lélektanilag zsákutcát jelentő kapcsolatok tudnak így húzódni sok-sok éven át, mérgezve az egyén egyéb kapcsolatait.

Megdermedt, rossz és túl szoros kapcsolatot eredményezhet az is, ha a szülő önállótlanná neveli a gyermekét, felnőtt életre képtelenné, ha meggyőzi arról, hogy nélküle nem tud döntést hozni, eligazodni a világban, hogy egyedül veszélyben van, elrontja, ezért – úgy érzi, azt sugallja – végig fogni kell a kezét.  Már az első, négykézláb megtett lépéseknél el lehet bizonytalanítani egy kisgyereket, ha egy kiismerhetetlen, ezer szabállyal és veszéllyel terhes világot prezentál neki a világot közvetítő szülő. Olyan világot, amelyben millió a hibalehetőség, és a hibák esetleg súlyos következményekkel fenyegetnek, ha hibázom, akkor megbüntetnek, sápítoznak, és szörnyű lehetőségekről számolnak be, amelyek bizonyára úgy is vannak, hiszen a felnőttek csak tudják. „Vegyél sapkát, ne azt a sapkát, ezt a sapkát, hát nem látod, milyen idő van, ne ezt vedd föl előbb, azt vedd föl előbb, aztán ezt; a sarat ezzel a ronggyal és ezzel a szerrel kell föltörölni, de a limonádét azzal a szivaccsal és azzal a folyadékkal, mert különben elfertőződik, megfázol, lefagy, befagy, eltörik, kórházba kerülsz, kikapsz aputól; ne nyúlj hozzá, nem úgy kell, jaj, sose tanulod meg, rossz nézni, na, inkább add ide, majd én letörlöm, becsomagolom, bemegyek az iskolába, beszélek vele, elintézem neked, jobb az úgy, menj az útból.” Az így nevelt gyermek, ha felnő és gyermeke születik, nagy valószínűséggel rémes szorongást él át, hiszen tudja, hogy ezer dolgot lehet elrontani, ezer dolgot kell jól csinálni és pont úgy, nem máshogy, és ő nem tudja, és fél, hogy elrontja és árt a kisbabának, ezért bizony hazatelefonál (ahelyett, hogy mondjuk bátran elrontaná, és tanulna a tapasztalatokból) és az anyja szolgálatkészen újra meggyőzi őt, hogy ő továbbra is tudja, hogy így kell és úgy kell, a fiatal pedig még mindig nem tudja, de ő szívesen, akár oda is megy egy-két hétre, ha akarják és megfürdeti, levágja a körmét stb., stb. Vannak családok, ahol a kisgyereket nevelő fiatal szülők naponta hazatelefonálnak, vagy a szülő hívja föl őket naponta akár többször is, ellenőrizendő, hogy jól csinálják-e a fiatalok a dolgokat. Az ilyen fiatalt már kicsiny korában úgy nevelték, hogy minden kanyarban éreztették vele: te nem tudod, de majd én megmondom. Nem csoda, ha a fiatal szülők  szülősége és egymáshoz való viszonya ezen a ponton megrendül, és esetleg benyomódik egy gomb és megindul egy folyamat, amelynek végkifejleteként öt vagy tíz év múlva nagy valószínűséggel elválnak.

Az ellenszer természetesen az lenne, ha a fiatal távolságot teremtene a szülőtől és saját józan esze fényénél vizsgálná meg, a tanult tízezer szabályból mi az a tucatnyi, aminek valóban van értelme, a felfestett ezernyi veszély és rémes következmény közül hánynak van realitása, mi az, amit tényleg érdemes elkerülni. Ehhez azonban előbb engedélyt kell kapnia a lelke mélyén arra, hogy tapasztaljon, kísérletezzen, hibázzon, egyáltalán kapcsolatba kerüljön a tárgyi világgal – ahogy 6-8 hónapos korától kellett volna. Ehhez védettségre és tudatosságra egyaránt szükség van: szakszerű segítség kívántatik.

Hasonlóan túlhordott kapcsolat eredhet az ellenkezőjéből is: ha a gyermek túlzott felelősséget vállalt a szüleiért. Számos családban a gyerekek már kiskorban erősen ráéreznek, hogy a  szüleik sérültek, funkciójukat nem tudják betölteni, nem adnak kellő támaszt, útmutatást, oltalmat, gondoskodást. A gyerek a maga kezdetleges módján pótolni kezdi ezeket – beáll a felnőtt helyére, a maga gyermeki módján megpróbálja ellátni az ellátatlan feladatokat és sokszor „szárnya alá veszi” a felnőttet is: segíteni, gondoskodni, közvetíteni, vigasztalni kezd. Egy bizonyos értelemben felnőttebben, határozottabban, erősebben él a felnőttek között – miközben persze rettenetes árat fizet ezért. Ezek természetesen éretlen, gyermeki, merev megküzdési technikák, amelyek felnőttkorban már inkább akadálynak bizonyulnak. Az ilyen gyermek általában fiatal felnőttként sem hagyja magára a szüleit, és azok is sokáig kapaszkodnak. Elfogadják a támogatást, a segítséget, esetleg tíz körömmel kapaszkodnak, ha a gyermek – mert ilyen is előfordul – külföldre vagy távolra akar költözni. „Hogy képzeled, hogy itt hagysz, ilyen szituációban?” – kérdezhetik, ha sor kerül ilyen kísérletre.

Logikus, hogy kóros egyensúlyba dermedt kapcsolat az is, ahol a fiatal a korábban már említett „felnőttségi bizonyítványt” várja, csak várja, csak várja a szülejétől, és addig nem hajlandó felnőni, amíg azt meg nem kapja. Harminc-negyven éves emberek, nők és – ami jóval szembeszökőbb – férfiak képesek magukat nem felnőttként, hanem szüleik gyermekeként megélni. Apám fia vagyok vagy felnőtt férfi? Anyám lánya vagyok, vagy autonóm nő? Hol van a lélektani súlypontom: az eredeti családomban, vagy a mostaniban? Hányan lakunk a mostani családunkban? Mi, fiatal szülők és a kisgyerekeink vagy – virtuálisan, kísértet formában, napi telefonok, látogatások, programok, lekötöttségek, tárgyak, szokások formájában velünk él esetleg két pár nagyszülő is?

Fontos dimenzió a húszas-harmincas évek teljesítménykényszere kapcsán az is, vajon nem a szülők burkolt vagy nyílt elvárásainak próbált-e megfelelni a fiatal, nem apjának-anyjának akarja-e bizonyítani, hogy én is bírok annyit, én is tudok olyan életszínvonalat teremteni, én is bírok olyan rangos pozícióba keveredni mint  ti… Vagy – ami csak egy kicsit más - túl tudok tenni rajtatok, meg tudom valósítani az álmaitokat: leszek én az első értelmiségi, az első orvos, az első jómódú vállalkozó a családban… Vagy egy további verzióban: föllázadtam ellenetek és most megmutatom, hogy máshogy is lehet, nem csak úgy, ahogy ti voltatok sikeresek (a lázadás csak részben szabadság: másik részben haragból vállalt, bosszúálló küldetés, kötelesség, esetleg vezeklés). 

Mind-mind olyan helyzetek és rejtett belső feszültségek ezek, amelyek sokszor öntudatlanul mozgatják a fiatal felnőttet és feltartóztathatatlan programként élik önálló életüket, egyaránt mérgezve az eredeti család és a fiatal család életét. Amíg nem tudatosulnak, amíg nem értik meg és mondják ezeket a rejtett parancsokat a szereplők, amíg nem mentesülnek e programok terhe alól, addig a fiatalok is kényszerpályán mozognak és előfordulhat, hogy boldogtalanságuk csupán látszólag értelmetlen tünetekben, alkoholfüggésben, veszekedésekben, egészségromlásban, önpusztító viselkedésekben ad hírt magáról. Bármelyik ilyen tünet elegendő jelzés, hogy pszichológushoz kell fordulni és föltárni a mögöttes okokat.

Tehát nem feltétlen, azaz nem önmagában jó hír az, ha felnőtt gyerek és szüleje között van kapcsolat. Épp ellenkezőleg. Ilyen esetben az lenne a jó hír, ha sikerülne elérni, hogy – egy ideig, vagy ameddig nem változtatható –, ne legyen. Ha beteg az a funkció, amit az egyik a másik életében betölt, akkor a távolság a gyógyulás első előfeltétele, pontosabban: az a nulladik lépés, amivel megteremthető egy tér, amelyben az egyes résztvevők gyógyulása megindulhat. Általában a fiatalabb nemzedék szokott ilyen céllal önismereti munkára jelentkezni, épp a frissen született kicsik iránti felelősségérzetből. Ez egy nagyon termékeny életszakasz az önismereti munka, tudatosodás, életreform szempontjából, és az élet új alapokra helyezését teszi lehetővé. Ehhez azonban a nagyszülői generációval fenntartott viszonyt is mindenestől át kell rendezni, és ez sokszor épp az idősek rugalmatlansága és éles fájdalomjelzései miatt nehéz.

Hatodik rész: Sorskönyv és átírás a generációs konfliktusokban

A nagyszülői generáció közelsége különösen kellemetlen lehet a levált és esetleg már párkapcsolatban vagy családban élő fiatal számára akkor, ha képviselői olyan üzeneteket sugároznak, amelyektől a fiatal rég szabadulni szeretne és amelyek talán már korábban is megkeserítették az életét. Hiszen szüleink nem csak arra tanítanak meg, hogy gyakorlati értelemben hogyan kell a világban élni. Az is egyre köztudottabb, hogy viselkedésével, életvitelével, döntéseivel és kimondott szavaival minden szülő óhatatlaul kommunikál egy sor elvet, hiedelmet, életstratégiát, értékrendi állítást, megküzdési módszert vagy kudarcreceptet. A gyermek ezeket észleli, szűri, a maga módján értelmezi és szervezi új rendszerbe. Ennek az üzenetátadásnak a működéséről és zavarairól szeretnék itt röviden képet adni, mert azt remélem, hogy sok nehezen megnevezhető feszültségre adhat kulcsot – megértést és talán megoldást is – az Olvasó kezébe.

A legtöbb gyermek még hat-nyolc éves kora előtt kialakít egyfajta elképzelést saját magáról, másokról, a világról és az emberi élet tipikus menetéről. Számos konklúziót levon és megállapítást tesz azzal a gyermeki, kialakulatlan gondolkodással, amely ekkor a rendelkezésére áll, s ezek sokszor egy életre vele maradnak, sőt, ezek alapján formálja világát és életét is. Jórészt tudattalanul kialakít egyféle tervet arról is, hogyan is fog az ő élete lezajlani, végbemenni, milyen is egy ember élete, mit kell csinálni és mit nem lehet, mi az ő szerepe, mik a feladatai, képességei, lehetőségei és korlátai…  Ha megfelelően rá tudunk kérdezni (vagy akár a játékukat megfigyelni), kiderül, hogy a legtöbb kisgyerek úgy hét éves kora körül már kialakult képzetekkel rendelkezik olyan kérdésekről, hogy mi akar lenni, hogy milyenek a férfiak, a nők, milyen egy család, hogyan állunk a munkához és a pénzhez. Mire az óvodát, vagy pláne az alsó tagozatot kijárja, megvannak a stratégiái arra vonatkozóan, ő hogyan helyezkedik el a többi ember között, hogyan kezeli viszonyait, mennyit ér. A szülőktől számos üzenetet befogad ugyan, de végső soron maga alakítja ki ezek fényében (pl. utánzás vagy szembehelyezkedés által) a saját programját, amely pedig szükségképpen szűkös tapasztalaton és éretlen gondolkodáson alapul. Ezen életstratégiák, döntések, megállapítások összességét és a belőlük magunk számára formált élettervet Eric Berne amerikai pszichológus (illetve kiváló magyar fordítója Ehmann Bea) sorskönyvnek nevezte el.

Meglehetősen riasztó lehet arra gondolni, hogy ilyen korai konklúziók és másolások alapján éljük le az életünket. Talán enyhülhet ez a riadalom, ha arra is gondolunk, hogy ez javarészt mégiscsak az életben maradást segítő tanulások összessége. A legtöbb „elég jó” családban a kritikus korai életszakaszban a csecsemők olyan pozitív alapélményeket élnek meg, amelyekből azt vonják le: „szeretnek”; „a környezetem figyel a szükségleteimre”; „a bajok előbb-utóbb megoldódnak”; „a világban nagyjából el lehet igazodni”. Ezek az alapvetően pozitív programok a későbbi differenciálódás során, és nehezebb életű családokban egészülnek ki bonyolultabb és kevésbé nyereséges alprogramokkal. Olyasmikre gondolok itt, amikor egy kisgyerek az élete mindennapi történéseiben azt szokja meg és állapítja meg: „a felnőttek zajosak, zűrösek és bonyolultak. Jobb, ha hallgatok és magamnak oldom meg a magam dolgait”. Vagy: „nálunk az győz, aki erősebb, a kisebbnek és gyengébbnek szükségképpen pocsék élete van. Az erő a legfontosabb dolog a világon.”  Vagy: „a szüleim képtelenek kezelni a viszonyaikat, majd én közvetítek és megoldom nekik, engem szeretnek, az én kedvemért megteszik.” Vagy: „az én dolgom az, hogy segítsek, és a saját örömeimet a háttérbe toljam, mert a mamámnak nagyon nehéz élete van. Apa rossz, anya fél tőle, a bácsik rosszak és szomorúságot hoznak. Én sose megyek férjhez.”  Vagy: „úgy a legegyszerűbb, ha a peremen maradok, nem szólok, figyelek és megértem azt, ami történik. Végül én járok jól.”

A sorskönyvi üzenetek legtöbbször nem kimondottak, viszont egész viselkedésprogramokat tartalmazhatnak.  Ha egy négyéves kisfiú azt látja, hogy a mamája zsörtölődik vele, bántja, amiért szétpakolta a játékait, majd apukája kézen fogja és azt mondja, „Hagyd fiam, ne is törődj vele, elviszlek pecázni/bringázni”, akkor a kisfiú könnyedén levonja a következtetést: a nők - egy nyűg; savanyúak, örömtelenek és uralkodni akarnak. A legkevesebb, amit tehetünk, a néma menekülés, de érdemes egy titkos életet is kialakítani. Semmi értelme arról beszélni, mit érzek és mit szeretnék.” Annak a nőnek, aki ezt a kisfiút később férjül kapja, már nem lesz könnyű dolga, és talán nem is fogja érteni, milyen kísértetekkel viaskodik, miért bujkál előle a férje, miért távolodik, miért hallgatag és gyanakvó vele a saját legjobb szándékai ellenére.

Rengeteg gyereknek tanít olyan megnyomorító, látókört szűkítő leckéket és hiedelmeket a sorsa az élet főbb területeiről (család, egészség, munka, pénz, társadalom, erkölcs) mint pl. „a házasság nyomorúság”, „a férfiakban nem lehet megbízni”, „ne nősülj, fiam”; „amibe belefogunk az életben, az nemigen sikerülhet” „a munka taposómalom, az öröm másoknak jutott, a gazdag csalóknak, az élet igazságtalan”, „nekünk nem sikerülhet”, a „tisztesség úri luxus, valahogy boldogulni kell”.

Az ilyen, sokszor kimondatlanul átadott ún. sorskönyvi üzenetek alattomosan beépülnek a gyermek saját hiedelemrendszerébe – afféle szemüvegként működnek, amin át felnőttként is látja a világot. Akár jó- akár rosszhiszemű, akár negatív, akár pozitív a sorskönyv beállítódása, automatikus magyarázó rendszert alkot, amellyel számot adunk mindarról, amivel az életben szembetalálkozunk. Amit kiskorunkban megtanulunk rávetíteni, rálátni a világra, azt aztán már szinte bármire rálátjuk. „Ne téveszd szem elől a saját érdeked és figyelj, nehogy átverjenek. Mindenki ezen igyekszik, hisz ezt diktálja az érdekük. Mocskos világban élünk.”  „Akkor járunk a legjobban, ha egyeztetünk, megbeszéljük, mit érzünk és mit szeretnénk, és együtt csinálunk valami jót. Így a legnyereségesebb és a legkellemesebb a világ. Mindent meg lehet beszélni. Mindenütt vannak zöld szigetek és ha jól igyekszünk, talán egyszer összeérnek.” Bármilyen légyen is az alapmeggyőződés, a család minden mozdulatával sugározza ezt vagy azt.

A párkapcsolatban ezek az üzenetek meghatározóak lehetnek. Ha egy férfi azt tanulja, „minden nő hisztérika”, akkor a házassága első fél éve után már párja bármiféle panaszára, múló fáradtságára, határ- vagy igényjelzésére, kijózanító kérdésére ráhúzhatja: „Ugye-ugye…. valóban. Kezdi már a hisztit. És ez már csak romlani fog.” És onnantól kezdve valószínűleg romlik is, hiszen az ilyesfajta keretezés nagyon könnyen önbeteljesítő jóslattá alakul át.

A sorskönyvi hiedelmeinket legtöbbször nem tudatosítjuk – nem nézünk rájuk kívülről, csodálkozva, mint olyanra, ami relatív és aminek lehetnek alternatívái, hanem teljes hévvel elhisszük anélkül, hogy valaha is megfogalmaznánk. Ha az üzenet öntudatlan marad és akadálytalanul végzi aknamunkáját, tehát a fiatal maga is szentül hiszi, hogy a férfiak mind felelőtlenek / pipogyák / cselekvésképtelenek / erőszakosak / zsarnokok / kéjsóvárak / csapodárak / érzéketlenek vagy minden zsarnokoskodni akar / buta / igazából gyermek / legfőképp a szexért szorulok rá, másra úgyse jó/az a minimum, hogy rendet tartson és főzzön, a munka nyűg / hiábavaló rabszolgaság / a társadalmi érvényesülés eszköze / le kell nyomni, hogy pénzem legyen / arra jó, hogy ne legyek otthon / segít megúszni, hogy ki kelljen találnom, miben vagyok jó/hogy egyedül alkossak valami bátrat, vagy bármi mást, akkor különös valószínűséggel alakulnak ki különösen feszült viszonyok. Ameddig pedig nem tudatosítjuk, addig lehetetlen az alaphiedelmeinket jobbakra cserélni, pl. megélni és elhinni, hogy a házasság is lehet szórakoztató és maradandó, élőn változó; egy férfi is lehet monogám és családszerető, egy nő lehet laza és vagány, sőt kalandkedvelő, amibe pedig belefogunk, az kellő bátorság, józanság és kitartás mellett sikerre vihető, hisz a tényezők jó része racionális és kiismerhető. A sorskönyvi hiedelmek fölülírását ugyanakkor megnehezítheti (és a szülő jelenlétét megterhelővé teheti), ha az eredeti forrás továbbra is a régi rossz üzenetet ismételgeti a fülünkbe. Minél reflektálatlanabb a sorskönyv, annál könnyebben alakul a család valóságos csatatérré, ahol a résztvevők az erőviszonyok tologatásával töltik idejüket, próbálják egymást egymás ellen kijátszani, minél több résztvevőt a maguk oldalára állítani, frontok, szövetségek, haditervek és árulások jöhetnek létre. Szerepet kaphat ezekben a társadalmi státusz mint hatalmi tényező is. A házasfelek közé éket verhet valamelyik nagyszülő, szövetségi és ellenségességi rendszerek jöhetnek létre, ahol pl. az ifjú anya és anyja naponta beszéli meg telefonon a pipogya / megbízhatatlan / erőszakos  /stb. férfiak újabb rémtetteit, miközben a férfi esélyt sem kap, hogy megmutassa valódi teljesítményét, belenőjön az apa/családfő szerepbe és elismerést kapjon a feleségétől. Így akár meg is erősödhet ama hiedelmében, amit a saját apjától kapott, de remélte, hogy elfelejthet, hogy vele másként lesz (miszerint a nők mind… stb.), míg végül a sorskönyv felülírása helyett  tíz évvel később, a válóperes bíróságról kilépve az első kocsmában keserűen kanyarodik vissza az apai tanításhoz – „Ne nősülj, fiam. A nők mind…” – és végképp és visszavonhatatlanul elhiszi, hogy ez az igazság.

A konfliktusok egy másik típusa jöhet létre ott, ahol a fiatalok már részben tudatosították a sorskönyvi üzeneteiket és a fiatal pár kimondatlan lélektani egyezséggel arra szövetkezett, hogy együtt szabaduljanak meg és lépjenek túl otthonról hozott korlátozó, életellenes üzeneteiktől és ezt érzik fenyegetve a nagyszülői nemzedék közelségétől, többé vagy kevésbé agresszív ellenhatásától. Szükségét érzik, hogy új, bizonytalan és esetleg forradalmi hevületű életformájukat levédjék, elhatárolják, a szüleik távolmaradása szinte az j élet első feltételének tűnik, miközben a szülő rettegve figyeli, hogy gyermeke minden alapértéket megtagad és járatlan utakon sodorja veszélybe az ő (valós vagy leendő) unokáinak neveltetését. Mindebből világos, hogy a túl közel maradt szülő gátja lehet annak, hogy a fiatal lerázza, kinője, felülírja a megnyomorító vagy akár csak céljuk vesztett sorskönyvi hiedelmeket és hozzájárul ezek fennmaradásához, további kártevéséhez, átörökítéséhez.

Természetesen kellő tudatosság és kellő szeretet birtokában itt is van megoldás a tökéletlen helyzetek jóra fordítására. A fiatalok, de akár a nagyszülői nemzedék is felismerheti efféle mechanizmus működését és elkezdheti építeni a megértés csatornáit. Ebben érdemes olvasmányok és szakemberek segítségét is igénybe venni. Ha a nemzedékek megőrizték a kommunikáció csatornáit, az érzelmileg még ruganyosabb, tanulásra alkalmasabb fiatal nemzedék rákészülhet egy olyasfajta beszélgetésre vagy akár (ne lepődjünk meg) levélre, amelyet a megfelelő, lélektani pillanatban bevet a kapcsolat gyógyítására. Egy ilyen közlés általános receptje durva első közelítésben úgy nézhet ki:

  • … anyukám, ti engem abban a szellemben/hitben/azon elv szerint neveltetek, hogy…
  • …legalábbis én így értelmeztem;
  • …ez akkor érthető, esetleg szükségszerű is volt, hiszen…
  • … ennek köszönhetem azt, hogy…
  • … de ez nekem rossz is volt annyiban, hogy…
  • … azóta azt is megtanultam, megtapasztaltam, hogy…
  • … és (…-val együtt) e szerint szeretnék élni…
  • … és bízhatsz bennem, hogy ami miatt te aggódsz, az sem sérül, hiszen…
  • … és ezért kérem, hogy ezt tartsd tiszteletben, mert szeretlek és örömmel látlak, és szeretném, ha még sokáig jóban lehetnénk…
  • … nekem az a legnagyobb ajándék tőled, amikor… (ezt és ezt csinálod).

Hetedik rész: Játszmák, határok, szerződések

Ki ne ismerné életünknek azokat a helyzeteit, amikor egyszeriben benne találjuk magunkat egy kényelmetlen, képtelen, értelmetlen helyzetben, aztán kimondunk egy rosszízű, indulatos mondatot, amiről már abban a pillanatban tudjuk, hogy nem lesz jó vége, amikor ebből feszültség támad, és magunk sem értjük, miért, de „már megint itt tartunk”, amikor magunk se látjuk át, mi a baj,  de az ismerős mondatok sorjáznak egyik a másik után, miközben az indulat feltartóztathatatlanul dagad, pedig talán egyikünk sem akarja, míg végül valamilyen ismerős keserű, fájdalmas érzéssel, megértetlenül kullogunk el és semmit sem sikerült megbeszélni? Ezeket a helyzeteket és viselkedéssorokat nevezi játszmának a korábban már említett Eric Berne. Minden ember életében előfordul ilyesmi. Az indító helyzet mindig stresszes. Az első mondat valójában mindig arról szól, hogy valamit szeretnénk vagy nem szeretnénk, de nem ezt valamiért nem fogalmazzuk meg nyíltan, egyenesen és nyugodtan. Az indulat általában valami ismétlődő, régi, mélyen fájó lelki seb miatt dagad bennünk. A másik lépéseit általában nem objektívan, hanem sorskönyvi szűrőszemüvegünkön át látjuk. A játszma végén pedig legtöbbször valami olyasmit mormolunk magunknak, amit már százszor elmondtunk keserű perceinkben, és ami az egész életünkben újra és újra előkerül mint afféle fájdalmas, keserű tanulság, amit abban a pillanatban szentül igaznak hiszünk. Ez a mondat általában azonos valamelyik korábban említett sorskönyvi hiedelmünkkel. Hogy lám, senkiben nem szabad megbízni, vagy lám, ugye, nekem nem segít senki, vagy lám, a férfiak/nők mind vagy az én életem csak arról szól, hogy… Ezek a mondatok technikai értelemben, szó szerint ritkán igazak, mégis a lelki nyomor e mélypontjain úgy tűnnek föl, mint maga a megszenvedett végső igazság. Ha azonban jobban a helyzet mélyére nézünk, megfigyelhetjük, hogy mi magunk is tudtuk, hogy játszma várható; mi magunk is tettünk az elején egy olyan lépést – jó eséllyel tudattalanul –, ami nem volt tiszta kommunikációnak nevezhető, és amiről tudtuk, hogy nem lesz jó vége, de nem tudtuk megállni, nem lehetett máshogy, és hát valamit muszáj volt... A jelen témakörben jó példa erre az a bizonyos hétfogásos ebéd, amivel egy nagyszülő traktálja gyermeke családját, aki ezt nem kérte, nem várta, egyébként is vegetáriánus és utólag aztán jó nagy bűntudatot lehet kelteni benne, amiért nem ette meg és nem dicsérte az egekbe, mert ebből meglátják, hogy a nagymama mennyire szereti őket és ők mennyire nem értékelik őt. Minden játszma mélyén valódi fájdalom lakik – ez esetben a szülő vágya: bár még úgy etethetnélek, mint régen, szeretetem túlcsordul, nem tudom hová tenni, nem tudom elfogadni, hogy már nincs szükséged rám. A játszmaindító kommunikáció pedig a határsértések, a kéretlen segítés, a bűntudatkeltő kérések, a mártírtempók világából kerül  ki. A két kulcsmozzanat tehát a mélyen rejlő valódi érzés/igény és a határok betartása. És természetesen a tiszta kommunikáció – a rejtett mozzanatok felszínre hozatala.

A játszmák megakadályozásáról könyvek tucatjait írták már. A két kulcsfontosságú lépés, amellyel az ilyesféle kapcsolatpusztításnak elejét lehet venni, épp a fönti két mozzanatra épül: a mélyen rejlő érzés/igény kimondása és a határokra vonatkozó szerződés. Ha minden résztvevő világosan meg tudja fogalmazni igényeit (pl. „szeretném heti egyszer látni az unokám” vagy „szeretnénk este családi körben lenni és nem telefonálni”), és képes ezekről nyíltan, a konfliktusoktól mentes nyugalmi időszakban beszélni, akkor már sokkal könnyebb megtalálni azt a megoldást, amely minden érintett igényeinek megfelel. Az első lépés az, hogy mindenkinek szabad legyen azt éreznie, amit érez és erről nyíltan beszélni. A felnőtt gyerek is könnyebben boldogul, ha meghallgatja szülője fájdalmát, igényét, megismeri érzéseit. ehet, hogy a helyzet jobb, mint ő képzeli. Lehet, hogy ő bizalmatlanságot, kontrollt, kritikát képzel oda, ahol az égvilágon semmi másról nincs szó, mint hogy a szülője keservesen hiányolja a jelenlétét, a kapcsolatot, azt, hogy meséljen magáról. És az is fontos, hogy a fiatal beszélhessen és beszéljen is az érzéseiről, arról, mire van és mire nincs szüksége a szülőjétől. Már az érzések feltárásánál megkezdődhet a szerződés folyamata: én szívesen megadnám neked, amit kérsz, ha cserébe megkaphatnám, hogy… Én szívesen mesélek neked az életemről, ha nem adsz tanácsot, hogy hogyan csináljam. Mert az nekem olyan, mintha még mindig nem hinnéd el, hogy felnőttem.

Nagyon fontos, hogy az érzéseinkről is békeidőben beszéljünk és az alku, a szerződés is békeidőben, feszültségmentesen, szükség esetén telefonon vagy írásban tudjon végbemenni.

Az érzéseinkről beszélve mindig magunkról beszéljünk, kerüljük a másik viselkedésére, múltbéli cselekedeteire, szokásaira való utalást. Magunkról beszéljünk, ne róla. Ha már azt halljuk a saját szánkból, hogy „te”, vagy pláne „te mindig”, vagy „mert te mindig”, rögtön tudhatjuk, hogy rossz vágányon vagyunk. Ha úgy tudunk fogalmazni, hogy „nekem ebben az a legnehezebb”, „nekem az hiányzik”, „én azt sajnálom”, „én szívem szerint…”, „én akkor lennék a legboldogabb”; „amire  én igazán vágyom…”

A legfontosabb az, hogy minden résztvevő következmények nélkül kiadhassa magából az érzéseit, lehetőleg ne egyazon alkalommal, hanem külön-külön. Békeidőben, amikor legalább a hallgató stabil és pozitív lelki állapotban van. Akár válaszolni sem kell, elég ha annyit mondunk: hallom, értem, foglalkozni fogok azzal, amiket elmondtál.

Az érzések tisztázása után a második lépés a szerződés. Akár több szakaszra elosztva, türelmes alkufolyamatban találhatjuk meg az igények metszethalmazát, kreatív módon illeszthetjük össze a résztvevők vágyait, igényeit. Ehhez rugalmasságra is szükség van, és az is fontos, hogy valami kimondott megállapodás szülessék, amire aztán vissza lehet utalni, és még ellenőrizni is, hogy bevált-e, valóban szolgálja-e azokat az igényeket, amelyek miatt létrejött. Készüljünk föl rá, hogy a szerződés nyomán minden érintettnek kell kisebb áldozatot hoznia, mindenkitől követel egy kevés lemondást és alkalmazkodást, de talán azt is mindenki belátja, hogy  így a legnagyobb a helyzetben a nyereség. Sok veszekedésnek és fájdalomnak elejét lehet venni egy jó megegyezéssel.

Eric Berne azt is elmondja, hogy elmélete szerint minden ember személyiségének három fő része van, három fő készletben vagy fiókban laknak bennünk az érzések, gondolatok, viselkedések programjai. Mindannyiunkban ott él az a Gyermek, aki egykor voltunk, aki spontán, aki önfeledt, akkor is, ha nevet, akkor is ha sír, ha játszik, ha kötődik, ha ábrándozik, ha alkot.  Ő hordozza gyermeki tudásunkat és képzeteinket is. Ez a Gyermek tud szót fogadni is, lázadni is.

Él bennünk egyfajta belső Szülő, saját szüleink, rokonaink, tanáraink,  gondozóink, mentoraink, példaképeink egybegyúrt gyűjteménye, aki egyfelől gondoskodik és táplál, óv, vigyáz másokra vagy magunkra; másfelől kereteket és normákat ad, képviseli, hogy mi a rend, mik a fontos elvek és standardok, amik mentén befogad a társadalom, meddig megy el az ember és mitől tartózkodik, mik az elvárások a saját családunk mércéje szerint.

Végül pedig mindannyiunk személyiségének középpontjában kialakul előbb vagy utóbb egy Felnőtt, aki „ésszel él”, aki kiegyenlít, aki a realitást pásztázza, tényekkel foglalatoskodik, aki a belső hangok között rendet tesz, számon tartja mind a Gyerek, mind a Szülő megnyilvánulásait, és ugyanígy a külvilág tényeit is, aki jó döntést tud hozni, pontos ismereteket gyűjt a valóságról, a saját képességeinkről és lehetőségeinkről. Ha meg tudja vetni a lábát, akkor ez a Felnőtt az, aki belső életünk hangzavarában rendet teremt, mert tisztán látja az arányokat, irányokat és prioritásokat. Már ha rendelkezésre áll. Már ha hagyják szóhoz jutni. Ha megteremtik a számára a feltételeket. Ha jól be van járatva. A Felnőttünk néha kíméletlen – sokan ezért nem szeretik.

Nem nehéz belátni, hol jut szerephez mindez a felnőtt gyerek és szüleje viszonylatában. Akinek húsz-harminc éves gyermeke van, az a saját Felnőtt eszével tudja: az én gyermekem már felnőtt. Számos tekintetben nincs rám szüksége, számos dolgot már nem tehetek meg vele. Hiába sír utána a lelkem, fegyelmezett Felnőttből tudom, hogy csak akkor kapom meg tőle, amit szeretnék, ha azt adom, amit szeretne. És két felnőtt tud egymással higgadtan és korrektül beszélgetni is - megegyezéssel rendezhetik, melyikük mit kér, abból mi teljesíthető, cserébe ki mit kínál és mit vállal. A szülőnek tudnia kell, hogy csak nyer, ha megkérdezi asszonylányát: „hányszor hívhatlak egy héten, hogy még ne zavarjalak? Nekem olyan heti három esne jól, tudod, néha nehéz esténként egyedül.” És az ellenkező esetben, amikor – mert ilyen is van – a nagyszülő bújik ki a kapcsolat alól és nem adja azt a fokú gondoskodást, odafigyelést az unokáknak vagy segítséget a fiataloknak, amit azok elvárnának. a fiatal is megkérdezheti: „Anya, mennyit tudsz jó szívvel vállalni egy héten? Jó lenne, ha heti két délután elhoznád Dorkát az oviból és játszanál vele. Mindig kérdezget utánad.” Szerződés alá esik az is, hogy milyen formát öltsenek az együttlétek. Kinél, mikor, milyen tevékenységgel teljenek, a felnőtt gyermekünk partnere is része legyen-e a társaságnak vagy ne, stb. És ha a fiatal azt mondja, hogy gyere, de ne kritizálj állandóan és ne sopánkodj, ne kritizálj, ne rakj rendet, ne mondd meg, hogyan éljünk és neveljünk, ezt megfogadni a lehető legfontosabb.

Ha az Eric Berne leírta belső hangokra gondol, a nagyszülő is könnyebben megértheti: bár a Gyerek-énemben megszakad a szívem, hogy  a gyerekem elhagy, hogy egyedül maradok, hogy nincs már körülöttem család, hogy szinte idegenné lettem, a Felnőtt énem tudja, hogy ez a természet rendje és hogy a gyermekem így tudja egészségesen teljesíteni a küldetését – azt, amire neveltem. Ha leválik és éli az életét, akkor tudhatom, hogy jól neveltem.

A szerződés arra szolgál, hogy határokat rakjon le és a határokon való átjárást szabályozza. A határok tekintetében pedig prioritást élvez, hogy a fiatalok létrehozta új családi egység határa legyen egyértelmű, zárható, nyitható, rugalmasan átjárható, úgy, hogy ezt az átjárhatóságot a bent lakók szabályozzák. Ezen a határon belül legfontosabb a fiatal szülők jó viszonya, nem pedig a szülő és a kisgyerek viszonya, hiszen a szülők jó kapcsolata az alapja a gyerekek lelki jólétének. Ezért fontos, hogy a nagyszülői generáció jelenléte a szűkebb családban olyan legyen, amely nem ellenkezik annak kívánságával, igényeivel, egészségével.

Még viszonylag egészséges családokban is fontos, hogyan állítjuk be a távolságot. A legtöbb szülő valamivel közelebb próbál elhelyezkedni, mint gyermeke akarja, de az ellenkezőjére is bőven akad példa, sőt a kapcsolati távolság látszólag következetlen össze-vissza rángatása is előfordul, ahol a túl közel éppoly komoly gondot okoz, mint a túl messze. Az érzelmi távolság számos jelben megnyilvánul a valós fizikai távolságtól kezdve a látogatások, telefonhívások sűrűségén át odáig, hogy mennyit tud, lát, ismer, mennyit befolyásol a szülő gyermeke életéből. Fontos mérce az is, mennyire érzi a gyermek a szülő érzéseit és a szülő a gyermekéit, tehát mekkora közöttük a lélektani azonosulás.

Nyolcadik rész: A nagycsalád mint erőforrás

Nem szabad azt hinnünk, hogy a fiatal és a nagyszülői nemzedék között a nagy távolság az ideális. Szó sincs ilyesmiről. Csak az a lényeg, hogy a felek ne sérüljenek, hogy a kapcsolatok a résztvevők jóérzését, lelki egészségét, fejlődését szolgálják. Élhet egy nagyszülő akár egy házban is gyermekével, része lehet az unokák mindennapi életének, ehetnek egy asztalnál, ülhetnek egy autóban, ha az együttműködés bejáratott, szerves, az érintettek kívánságával és igényeivel találkozik. Ha hagyománya van, ha így szokás, vagy egyszerűen így akarják, így előnyös. A lényeg az, hogy mindenki elfogadja az adott életszakaszban neki megfelelő szerepet. A mai individualista társadalomban a legtöbb esetben a fiatalok nagyobb távolságot szeretnének – ennek is vannak előnyei és hátrányai. A nemzedékek együttműködésének, ha olajozott, számos előnye van. A szülők nem maradnak egyedül. A fiataloknak szüksége van segítségre. A kisgyerekeknek jót tesz, ha sok élményt megélnek, sokféle életformát látnak, ha van élményük tágabb családról, családi hálóról, a nagycsalád adta elemi biztonságérzetről, a családi-rokoni nyüzsgésről. Nagyon sok élettörténetet lehet hallani, ahol valamelyik nagyszülő játszott igen fontos támogató, tápláló, felszabadító, akár életmentő szerepet. Egy-egy nagymama vagy nagypapa óriási érzelmi erőforrás lehet a legkisebbtől a kamasz, fiatal felnőtt gyerekig bárkinek.

Nem mindig könnyű a generációkat összehangolni, mégsem véletlen, hogy az ilyen kapcsolatok beüzemelésével kapcsolatban sok panaszt hallunk – csakis azért lehet ez, mert a legtöbb fiatal és családja törekszik ilyesfajta kapcsolatra, dolgozik rajta, hiányolja, mert igényli. Szinte minden családban megfigyelhetünk igyekezetet és igényt a tágabb család, a rokonok, a nagyszülők bevonására, a kapcsolat fenntartására és csak komolyabb működési zavar esetén mondanak le erről a fiatalok. A nagycsaládnak hagyománya főként az igazán szerves közösségben élő, érintetlenebb vidéki miliőkben van, pedig nagyvárosban is élhető és megvalósítható az ilyen modell és rengeteg érzelmi  táplálékot és gyakorlati segítséget ad minden résztvevőnek. A nagycsalád arra való, hogy érzelmi erőforrásként és gyakorlati segítségként támaszkodjunk egymásra, hogy készenlétben álljunk és így mindenki azt érezhesse: nem vagyok egyedül, szövetségesek vesznek körül különböző távolságokban, de elérhetően.

Keressük meg az együttléteknek azt a formát, ami mindkét félnek kellemes. Legyünk kreatívak - találkozhatunk egyikünk vagy másikunk otthonában vagy harmadik helyen, érintkezhetünk hét közben segítő formában vagy hét végén közös kikapcsolódás formájában, vagy akár úgy, hogy a fiatalokat mentesíti nagyi a kisgyerekektől egy időre, de lehet, hogy az a legjobb, ha elvisszük felnőtt lányunkat színházba vagy túrázni, hogy kiszabaduljon a megszokott igénybevétel alól… ötleteljünk, próbálkozzunk, mi az, ami a legjobban bejön. Lehet, hogy egy közös úszás és utána egy sütemény, lehet, hogy az, ha az unokákat visszük el nyaralni. Próbáljunk annak örülni, ami van: ha többet találkozunk az unokákkal, mint a felnőtt gyerekünkkel, legyünk nagyon boldogok, hogy lehetőségünk van hatni rájuk, fürdeni a gyermeki vidámságukban, tartalmas kapcsolatot építeni velük. Ha inkább a felnőtt gyerek kerül előtérbe, akkor örülhetünk annak, hogy vele fennmarad és tartós a kapcsolat.

A kapcsolatunk jelenébe minden esetben beleszól a múlt: gyermekünk akkor fog jó barátnak érezni, és tekinteni, ha az előző 20-30 évről nem maradtak benne bántó tüskék. Felnőtt gyerek és szülője között akkor alakulhat ki meleg, kellemes együttműködés, ha nem hordoznak túlhaladhatatlan sérelmeket, ha nincsenek leragadva a múltba, ha a jelen pillanatban, a mindenkori valós helyzettel összhangban tudnak adni és kapni, ha mindegyikük olyannak veszi tudomásul a másikat és saját magát, amilyen az ő mostani valója. Ha a szülő nem tovatűnt kicsi fiát, lányát keresi abban a felnőtt emberben; ha a gyermek nem olyan lelki kincsekért ostromolja a szüleit most, amit óvodás korában kellett volna megkapnia. Az egészséges kapcsolat rugalmas, az egészséges lelkű ember sokkal jobban helyt tud adni a szerettei jelen igényeinek, könnyebben megérzi, mire van szüksége a másiknak és könnyebben átáll egy új életszakasz új szabályok szerint működő cserekapcsolatára.

Akkor járunk jól, ha tudatosak vagyunk és nem gyötörjük magunkat és egymást semmilyen bűntudattal. A bűntudat és a szégyen a kapcsolatok legnagyobb ellensége. Jó ha a kirepült gyermekünkről tudomásul vesszük (és ha nem megy, forduljunk szakemberhez), hogy ez egy új szakasz, új szabályokkal és új viselkedésformákkal, hogy mindent újra be kell járatni, be kell állítani. Ha tudunk kérdezni: mi jó neked, mikor jó neked, mennyit bírsz el, mire an szükséged. Ha tudunk tolakodás nélkül kérni: „én nagyon tudnék örülni, ha” és „mennyit tudsz vállalni ebből” és „miben tudok igazán segíteni” és „mikor tudsz jó szívvel beszélni” és „mi az, amit semmiképp sem szeretnél”. Ha meg tudjuk figyelni, mi az, amire a gyermekünk jól reagál, aminek örül, amitől felcsillan a szeme, megoldódik a nyelve. Ha tudunk visszahúzódni, türelemmel és tisztelettel viseltetni az élete iránt. Akkor járunk jól, ha tudjuk: a korábbiakban elég jó szülők voltunk, nincs ok rá, hogy a gyermekünk ne akarna jól működő kapcsolatot kiépíteni velünk ennek az életszakasznak a törvényszerűségei szerint.

A sikeres felnőttbarátság csak akkor fog működni, ha a felnőtté válást közvetlenül megelőző szakaszból – a serdülőkorból – egyik félben sem maradtak komoly tüskék, másig sajgó sérelmek. Van egy pofonegyszerű oka is annak, hogy a felnőtt gyerek és szülője viszonyát nagyban a serdülőkor milyensége határozza meg: hiszen ez a közvetlen előzmény. Erre emlékszik legjobban a fiatal, és szülője is. Amit kisgyerekkorában beletettünk fiunkba-lányunkba, az működik benne kimondatlanul és öntudatlanul, az teszi – mondjuk – optimista, jól megküzdő, jól barátkozó, bizalommal telt emberré, de ő már nem érzi, hogy ez attól van, amit tőlünk kapott hat éves kora előtt.  A serdülőkor feszültségeinek, szabadságharcának íze viszont még ott van a szájában, a menekülő reflex még munkál benne. Egy rosszul abszolvált serdülőkor sérelmei mind a két oldalról mérgezhetik a kapcsolatot. Ezért ha felnőtt gyermekünkkel működő viszonyt akarunk ápolni, érdemes rendezni a régi számlánkat, végiggondolni, van-e a lelkünkben lezáratlan ügy, máig élő sérelem. Vajon van még ennek komoly jelentősége? Befolyásolja még a mai életünket? Meg tudunk ma már békülni a gondolattal, hogy ez történt? Kell-e beszélni róla, van-e egy mondat, amit még jó lenne hallanom/kimondanom ahhoz, hogy meg tudjak/tudjunk békülni? Vagy el lehet engedni, mint egy léggömböt, ami felszáll és láthatatlanná törpül? Lehet, hogy a gyermek nem olyan életutat választott, mint reméltük. Menjünk el pszichológushoz, beszéljük át minden oldalról, aztán egy napon kérdezzük meg a gyermeket: mondd, te tulajdonképp mivel is foglalkozol? Gondoljuk át a másik oldalt is: vajon a gyermekemnek van-e velem szemben máig fájó sérelme? Idézzük föl, mi volt a visszatérő, örök panasza, miről szóltak mindig a veszekedéseink, ha voltak. Mit szeretne hallani tőlem, amit sosem adtam meg, de ma sem késő? Érdemes ezekről a kérdésekről beszélgetni –kívülállókkal, de akár szakemberrel is, és ha megbékéltünk, ha indulataink elcsitultak, az érintettel is szóba hozhatjuk. Ha egyedül nem megy, ne szégyelljünk segítséget kérni. Egy pszichológus szobájában akár néhány órányi beszélgetés is elegendő lehet arra, hogy kipucoljuk a szeretet csatornáit és az elkövetkező évekre jó kapcsolatot biztosíthassunk.