Hogyan ne vadítsuk el férfitársunkat?

Három kapcsolatgyilkos női manőver, amit már holnaptól abbahagyhatsz

Első programcsomag: amikor a nő fölülről támad

Kezdjük azzal, hogy eláruljuk a titkot: boldog párkapcsolatra egészséges lelkű és jól kommunikáló embereknek van komoly esélyük. Sőt, az sem árt, ha a felek (külön-külön, saját jogon) boldog, azaz boldogságra képes és arra törekvő emberek. Más szóval: ha nem vagyunk rendben magunkkal, hogyan várhatnánk, hogy a párkapcsolatunk rendben legyen? És ha pocsék kommunikációs mintákat örököltünk a mamánktól, hogyan várhatnánk, hogy a társunk boldog legyen azok légkörében?

A párkapcsolat harmóniáját a két fél egyenlő mértékben teremti. Ha az alábbiakban mégis azzal foglalkozunk, hogy a nők részéről milyen manőverek veszélyeztetik, és melyek javíthatják a párkapcsolat egyensúlyát, ennek két egyszerű oka van. Egyrészt: nem rudunk eleget erről, pedig nagyon fontos. Másrészt pedig: mégiscsak mi, nők vagyunk az érzelemfelelősök. Minket szerelt föl az evolúció az ehhez szükséges készségekkel és a rögeszmés érdeklődéssel minden iránt, ami lélek, érzés, kapcsolat vagy kommunikáció. Ettől vagyunk érzelmileg fogékonyabbak; ettől vagyunk rafináltabbak, bonyolultabbak, macerásabbak. Ezért vagyunk hajlamosak túlkombinálni és túlreagálni. És ugyanezért elsősorban mi, nők vagyunk abban a helyzetben, hogy kapcsolataink közös keringésébe mérget vagy orvosságot injekciózzunk mindennapi kommunikációnk során.

Sok nő bármit megtenne, hogy javuljon a párkapcsolata. De sokszor fogalma sincs, mi megy végbe a társa lelkében, sőt: esetleg nem is tudatosult benne, hogy nem ismeri, nem érti a társa érzelmi folyamatait. A férfiak pedig nehezen beszélnek ilyesmiről: hiszen gyerekkoruktól azt verték beléjük, hogy az férfiatlan, gyermeki és önző dolog. Nem fogalmazzák meg, mitől boldogtalanok és hogyan tehetők boldoggá, viszont – és ez halálos – ha tartósan és súlyosan boldogtalanok, egy-két kisebb-nagyobb vészjelzés után megkezdik a néma elhátrálást. És a házasság sorsa megpecsételődik, évekkel azelőtt, hogy emberünk – alkalmasint – belehátrálna a titkárnője karjaiba. (Egy döbbenetes állatkísérleti eredmény, amely magáért beszél: ha a hím patkány szerotonin-vazopresszin [„boldogsághormonok”] szintje egy bizonyos mérték alá süllyed, az állat automatikusan párkereső viselkedésbe kezd...)

Épp ezért az alábbiakban arra vállalkozom, hogy tudatos sarkítással, túlzással és öniróniával reflektorfénybe állítsam azokat a női manővereket, amelyekkel akaratlanul is eltávolíthatjuk azt, akit szeretünk. Igyekszem kihangosítani, mi megy végbe a vonal túlsó végén: a férfiak lelkében. Természetesen felvillantom annak lehetőségeit is, hogyan őrizhetjük meg vagy billenthetjük helyre akár holnaptól a harmóniát.

A kapcsolatot fenyegető női manőverek egy része „fölülről”, az úgynevezett Szülő-énből indul, annak is a negatív tartományaiból, ahol az anyáinktól korán eltanult rossz kommunikációs mintáinkat tároljuk. Másik részük pedig Gyermek-énünk félelmeiből, sérüléseiből, hiányaiból fakad. Most az előbbi programcsomag néhány elemét vizsgáljuk meg.

1. A zakatolás

(társult jelenségek: csesztetés, szemrehányás, erkölcsi fölény és önelégültség)

Amikor szívünk hőse tíz óra dzsungelharc után, egy-két megalázó főnöki beszólástól még sajgó lélekkel otthona felé tart, egyetlen vágyat érez: hazaérni, ledobni a cipőt, elnyúlni és legalább egy óra hosszára kikapcsolni mindent, ami inger vagy feladat. Legszívesebben csak bámulna maga elé és várná, hogy elüljenek az agyában a hullámok. Míg a lépcsőn fölballag, felrémlik előtte régi legénylakása, és Kanadában élő bácsikája, aki mindig azt mondta: - Ne nősülj fiam!

Belép a lakásba és az fogadja, amire a lelke mélyén ugyan számított, de ami helyett azért ma is mást remélt: „Jaj, vedd már át végre a gyerekeket, nekem zsong a fejem tőlük; ne oda tedd a táskád, hát nem látod, hogy az a Rozi tiszta pelusa? Ja, amúgy elhoztad a Marci tornazsákját? Menj, légyszi, nézd meg, mit rajzolt a Marci, aztán nekem mennem kell szülőire… A Rozi vacsoráját egy percig mikrózd, ne tovább, aztán tedd az edényt a mosogatógépbe. De ne az alsó rekeszbe tedd a gyerekcuccokat, mert a múltkor is beszorult és egy félóráig kapirgáltam… A kabátodat azért felakaszthatnád rendesen is, ja és majd anyám hívni fog, légy szíves, normálisan beszélj vele! Úristen, nem hoztál gyümölcsöt?! Hát direkt megbeszéltük! Mi az, hogy siettél haza, mert azt kértem? Milyen sietés ez, fél hét van! Na jó, szia, rohannom kell! Ja, figyu, ugye tudod, hogy holnap reggel korán kell indulni, mert emlékszel, hogy megbántódik szegény dédi, ha nem érünk le harangszóra Tiszalökre…”

Emberünk pedig elnémul, pofát vág, és belül, a lelke mélyén ma is húz egy strigulát.

Ha belelátnánk a szívébe, rajtaérhetnénk, amint azt latolgatja hétről hétre és hónapról hónapra: megérte egyáltalán? Van párom, otthonom, van két szép gyerekem, megyek előre a kijelölt úton – de hát élet ez? Meddig bírom én még ezt? Tényleg az a dolgom, hogy ezt kibírjam? És hol van a társam? Az a régi lány, akibe beleszerettem, akivel annyit beszélgettem, és akiről el tudtam hinni, hogy szereti a szexet? Évek óta nem lelem sehol… az elhízott, ideges, távoli torzképével találkozom napról napra, aki nem is lát már engem és nem is szeret engem, hanem azzal nyit, hogy elhoztam-e a Marci tornazsákját…

És a férfit meglegyinti a mélységes magány és szomorúság, meg valami kétségbeesésszerű tudás: hogy neki is csak egy élete van. Aztán továbbmasíroz a mikró és Marci tányérja felé…

Ellenszer: hadd kapja meg, amire szüksége van zakatolás helyett és után – a minőségi egyedüllétet és a minőségi együttlétet. A társunknak is jár empátia! Igenis, érezzük át az ő vágyait, az ő igényeit is. Számoljunk vele: a férj is ember és nem szolgáltatás. A lakásunk neki is az egyetlen otthona, ahol joggal remélhetne megnyugvást, békén hagyást, azt, hogy szabadon lélegezhessen és természetesen viselkedhessen. Másfelől pedig: ne feledjünk a kettőnk kapcsolatát! A társunknak – bármily nehéz elhinni – lelke van: számít a szeretetünkre és a figyelmünkre, szüksége van arra, hogy fogadják, észrevegyék, üdvözöljék, megtiszteljék, mint azt a hős harcost, aki hazahozta a dzsungelből a mamutot. Hiszen valóban hazahozta.

Természetesen: könnyebb ezt megadnunk, ha a társunk maga is figyel az arányos teherviselésre és némi pihenés és kikapcsolódás után szívesen és ügyesen kapcsolódik be a család és a háztartás működtetésébe. Könnyebb az intimitásunkat életben tartani, ha ő is segít, ha keresi az utat, ha időnként udvarol.

2. A sérelemkereső viselkedés

(társult jelenségek: sértődés, szemrehányás, bűntudatkeltés, savanyú mártíromság, erkölcsi fölény és önelégültség)

A női játszmák kedvenc pozíciója ez. Ha egy nő folyamatosan lesi, hol lehet megsértődni, ha a korai udvarlási szakasz teljes paradicsommadár-táncát kéri számon a társán, vagy lesben áll, hogy a szabályszegést, kihágást, vélt vagy valós sértést vagy figyelmetlenséget fülön csípje és büntesse csesztetéssel vagy sértődéssel; ha a legkülönfélébb exponált helyzetekben várja, hogy a férje belesétál-e a kihelyezett csapdába és elfelejti-e, hogy a nagymamánknak, aki olyan kedvesen fogadta őt hat éve húsvétkor, ma névnapja van; hogy aztán ugyanez a hölgy másnap, a karamellás lattéjá mellett jóízű felháborodással mesélhesse a barátnők lelkesen szekundáló kórusának, hogy milyen tapló a Zsolti… - hát ezt nevezzük sérelemkereső viselkedésnek.

Az ilyesfajta sistergő-szemrehányó gyűlölet mögött néha csak rossz anyai minták vannak, de legtöbbször fellelhető a háttérben Gyerek-énünk valamely mély megbántottsága is. A nő figyelem-éhsége, a gyöngédség, összetartozás iránti vágya sérül – ám ez a fájó, tehetetlen pozíció nem sokáig bírható, ezért úgy segít magán, hogy fölpattan az erkölcsi magas lóra és onnan, a Szülő-én magasából áll bosszút. Immár ő a tökéletes, aki dolgozik, nevel, rendet tart, mindenkire figyel, mindent megold; és a társa lesz a mihaszna, lusta, felelőtlen és kicsapongó. Ráadásul a legtöbb nő könnyen talál szövetségest, aki örömmel társul szegődik a szörnyülködésben.

Természetesen könnyebb ezt elkerülni, ha a társunk a valóban fontos helyzetekben megbízhatóan helyt áll. Ha az ígéreteit komolyan lehet venni, ha egészséget, életet fenyegető helyzetben nem hagy cserben, ha az összetartozást jelző fontosabb gesztusokat megteszi – mert valóban öröm neki az összetartozás. És persze kevesebb ok lesz sértődésre, ha annak idején a párválasztás során kellő gondossággal teszteltünk jelöltünket érettségre, jellembéli erényekre, sőt domesztikált mivoltára nézve, nem csak a szerelemtől és hősünk napbarnított bőrétől elvakultan dőltünk a karjaiba valakinek, aki a pillanatnyi kínálatból akkor a legjobbnak tűnt. Azt is hasznos tudni, hogy a férfiak egy része épp akkor szabotál ilyen konokul, ha belül már az életéért küzd: akár zsarnokságot, akár elhanyagolást észlel, már az elvágyódás szülte néma dac dolgozik benne.

Fontos kapcsolatvédő eszköz, ha túl tudunk lépni kis dolgokon: legyünk érzelmileg önállóak, lazák és nagyvonalúak, korrektek és könnyedek. A békén hagyás – furcsa módon – roppant erejű eszköz: ha csak azt megtanuljuk, hogy több teret, szabadabb légzést engedjünk társunknak (és gyermekeinknek) és csak akkor szabályozgassuk, igazgassuk, javítgassuk, irányítgassuk őket, amikor igazán indokolt, máris egy hatalmas lépést tettünk az emberi kapcsolataink javulásáért.

3.) A megvetés

(társult jelenségek: ego-gyilkolás, ellendrukkolás, kishitűség, tiszteletlenség, bosszúvágy)

Minden férfi eredendő küldetésének érzi, hogy valamit elérjen vagy alkosson az életben. Az viszont, hogy ez a lendület meddig jut el, óriási mértékben függ attól, hogy az ügyeletes női szereplők milyen légkört teremtenek körülötte mind az indulás, mind a kibontakozás szakaszában. Hogy egy felnőtt férfi tud-e nagyot álmodni, józanul tervezni, vállalásait bátran és okosan sikerre vinni, tud-e felelősséget vállalni, terhet hordozni, ígéretet betartani, részben azon múlik, hogy ezeket a képességeket élete első húsz évében megalapozta-e az otthoni és az iskolai nevelése. Részben pedig azon: későbbi társa röpteti vagy kikacagja.

A legjobb, amit egy nő a párjának üzenhet, az: én tudom, hogy te képes vagy rá. Hiszek benned, rád tudom bízni magam. Hiszek a képességeidben és a kibontakozásodban. Támogatlak az úton, veled ünneplem a sikereidet, de sírhatsz a vállamon, amikor nagyon nehéz. Mindenen keresztül veled és nem az ellenfeleiddel leszek. Ennél fontosabbat nő férfinak nem adhat: és ebben nem lehet hazudni.

Valamilyen okból ez sok magyar nőnek nehezen megy. Ha tíz nőnek azt mondom: „a férfiak elsődleges érzelmi igénye nem a szeretet, hanem a tisztelet és a megbecsülés”, erre nyolc így fog reagálni: „Ja, hogy legyezgessem a kis egóját?!”

Hát mit lehet akkor itt remélni?

És honnan ez a vitriol, a gyilkos megvetés, a bizalmatlanság?

Márpedig ha kétkedőn, gunyorosan figyeljük társunk igyekezetét, ha már-már ellendrukkerbe fordultan, cinikus gyanakvással kísérjük, vagy csak saját félelmeinktől, szorongó énünktől indíttatva vészmadárként huhogunk a fülébe, akkor bizony a legelszántabb férfi is kedvét veszti vagy elbizonytalanodik.

Az ellenszer a méltányosság és a pozitív gondolkodás. Ha ismerjük és őszintén elismerjük az érdemeit, az erényeit, tiszteletben tartjuk a teljesítményét. Ha esetleg ő tart el bennünket, kemény munkát, kockázatot, áldozatot vagy kényelmetlenséget vállalva, akkor ezt nem tévesztjük szem elől. Sőt: tudomására is hozzuk, hitelesen és szívből, hogy megbecsüljük az érdemeit. Ellenszer, ha azt éreztetjük: egy térfélen focizunk, látlak, értelek, neked drukkolok, akár másokkal szemben is.

Amikor azt mondom, „tisztelet”, nem azt értem rajta, amit dédanyáink – hogy kussban várjuk az urunkat és nem szólalunk meg, amíg a levest ki nem kanalazta. Azt sem, hogy ő szabná meg, hová mehetünk és mit csinálhatunk. Azt értem rajta – sok más mellett – hogy egy férfi legdrágább kincse a méltósága és az önbecsülése, önérzete. Ezt ne veszélyeztessük, se nyilvánosan, se négyszemközt. Se durvasággal, se anyukásan. Ne vonjuk kétségbe képességeit, ne kisebbítsük az érdemeit. Ne alázzuk, ne gyilkoljuk a magába vetett hitét, ne emlegessük kudarcait és gyengeségeit! Akit választottunk: mi választottuk. Ugyanúgy, mint a gyermekeink, ő is akkor fogja a legjobb formáját hozni és sikeresen kibontakozni, ha a szeretet és a megbecsülés légkörében élhet.

És hogy mindebből mi a tanulság? Azok a kommunikációs sémák, amelyek idegpálya-áramköreit anyáink nemzedéke kiépítette, sokszor dominanciát, bizalmatlanságot, lenézést sugároznak és negatívan programozzák a társunkat. Nincs más megoldás: meg kell ismerni és ki kell építeni az értés, a megbecsülés és tiszteletben tartás, a jó partnerség, szövetségesi jóbarátság és a pozitív kommunikáció új áramköreit, gondolati, viselkedési és beszédsémáit, mert csak így tudjuk gyermekeinket egészséges családban nevelni.

Durva sarkítással: a savanyú nő – megcsalt nő. A jókedvű, kedves nő – vágyott nő. Légy kedves! Légy jókedvű, egészséges, korrekt, nagyvonalú és egyszerű! Hidd el, a társad lehetőség szerint otthon szeretné megtalálni az ő vicces, kedves, laza, szexi és támogató jóbarátját, szövetségesét, szeretőjét…