Szülői tréning kamasz gyerekek szüleinek: 2017. február 19. - részletek »

A kamaszokat nagyon lehet szeretni. Telis-teli vannak nyitottsággal, idealizmussal, szellemi kíváncsisággal, érzelmekkel. Mérföldekről megorrintják a hiteltelenséget, a hiúságot, a hamisságot; érzékenyek az értékrendi kérdésekre, olthatatlan szomjjal isszák be a világot. Egyszerre fedezik föl a gondolkodás, a társadalom, a politika, az érzések, a férfi-nő kapcsolatok, a saját érzéseik és a felnőttek világának titkait. Amennyire gyanakvó és rejtőzködő a serdülő, éppoly mohón keresi azt, amiben és akinek hinni lehet, ami tényleg tiszta és nagyszerű, ami megérdemli a lelkesedést. Ismerkednek a szabadsággal és a felelősséggel. A vakmerőségig törekszenek az önállóságra, faltól falig, magukat se kímélve ki akarják ismerni az életet, hétről hétre napirendre tűzik a felnőttség főpróbáit, ugyanakkor roppant sebezhetők és érzékenyek a cserben hagyásra is. Ezért aztán igen jól reagálnak mindarra, ami elfogadható formában segíti őket az eligazodásban és növeli az önbizalmukat. Lelkesedni akarnak, tartozni valahová és hinni valamiben.

A serdülő tele van lelkesedéssel és tervekkel. Anna Freud szerint akkor van rendben, ha változik és korszakait váltogatja, aggódnunk csak akkor kell, ha valamilyen szélsőséges viselkedésbe hosszú ideig belemerevedik. Gondoljunk vissza saját kamaszkorunkra: lelkesedésünk, élmények iránti éhségünk, szabadságvágyunk, érzelemgazdagságunk olyan vonulatot adott a személyiségünkhöz akkoriban, amely valószínűleg máig is velünk él, s talán legszebb, legszerethetőbb vonásaink közé tartozik.

Kamasznak (főként kiskamasznak) lenni rettentően nehéz. Hiszen annyi mindent veszít el hirtelen: a gyerekkorát, a játékot, a szülő testmelegét, a magától értetődő jogot, hogy segítségért és vigaszért fordulhasson valakihez; a gondtalanságot és a felelőtlenséget. Egyszeriben bennfentesnek, jártasnak, magabiztosnak és felelősnek kell mutatkoznia, meg kell felelni súlyos kötelességeknek és elvárásoknak. (Ráadásul olyan világban kell mindezt tennie, amely roppant ellenséges a serdülőkkel szemben. Azzal, hogy kamaszkorba ért, egyszeriben befizet a diszkriminált kisebbségek összes társadalmi élményére is.) A kamasz valójában újszülött a felnőttek világában, de tájékozatlanságát már nem fedheti föl. Szégyelli, ha még játszani támad kedve. Életkori kötelessége, hogy minden nehézségre azt felelje: "megoldom" - aztán hogy valóban meg tudta-e oldani, és hogyan, milyen áron, azt jobb, ha a felnőttek meg sem tudják.

Nehéz helyzetben van a kamasz gyerek szülője is, hiszen ő is gyászol. Elveszítette kisgyermekét: ölben ülő, aranyos kisfia, kislánya, akivel játszani lehetett, simogatni, mesét mondani neki, egyszercsak nincs többé. Hirtelen egy megváltozott emberrel, egy különös, bizonytalan, hullámzó, átmeneti lénnyel kell egy egészen másfajta viszonyt kialakítani. A legtöbb szülőt az első gyermeke kapcsán ez többé-kevésbé készületlenül éri. Hiszen egyik percről a másikra kell szembenéznie az idő múlásával és egy sor súlyos kérdéssel. Mások az utolsónak, a legkisebbnek engedik meg legnehezebben, hogy felnőjön: hisz innentől a szülő státusza megváltozik, érzelmileg sokkal kevésbé van rá szükség. Az anyáknál elkezdődik az a folyamat, amelyben újra gyerekeitől független személyként kell saját magukat megfogalmazni és felépíteni. Ki vagyok én? Ki vagyok saját személyemben, az anyaságom nélkül, az anyaságom előtt és után? Ki vagyok mint szakember, ki vagyok mint barát, mint élettárs és ki vagyok a társadalomban, ahol élek? És - végső soron - hogyan is állok az idő múlásával és az elmúlással? Ha a szülőben nem tudatosul, hogy ez a rengeteg feszítő kérdés az, ami igazából gyötri, és hogy ez nem a kamasz hibája, akkor könnyen a szerencsétlen gyerekre dobja vissza saját meg nem értett belső kínját, őt okolja gyötrelmeiért, magányáért. Az ingerültség és a szemrehányás a serdülővel megélt konfliktusokban sül ki, és ez természetesen méltatlan, igazságtalan és keservesen kapcsolatromboló. Nem elég baj a serdülőnek, hogy minden átalakul benne és körülötte, hogy más lesz a teste és a lelke, egyszeriben a szüleit is elveszíti: a magabiztos, erős felnőtt példakép helyében - ha a szülő nagyon belerendül a serdülésébe, a leválásába - egy új, méltóságából kivetkőzött, elbizonytalanodott, csimpaszkodó, nyűgös, gyermekded figurát talál. Olyan szemrehányásokkal, panaszokkal kell küzdenie, amelyekkel még csak nem is találkozna, ha a szülő egészségesen töltené be a funkcióját.

Könnyebben veszi az akadályt az a szülő, aki tudatosan és fölkészülten várta ezt az éles kanyart a szülőség Forma-I-es pályáján. Könnyebb annak, akit az élet egyéb területeinek gazdagsága, élményei, kapcsolatai várnak, aki örömmel fordul a szakmája, a vele dolgozók, a barátok, hobbik, a társa felé. És könnyebb annak, aki megbízik a gyermekében, tudja, hogy az meg fog állni a lábán. Aki elhiszi, hogy gyermeke nevelésében minden lényeges tennivalót elvégzett, nyugodtan bocsáthatja szárnyra. Könnyebb, ha tudjuk, hogy a család élete akkor is lehet kellemes, otthonos és szórakoztató, ha ez már 4-5 jókedvű, kiteljesedett és szabad „felnőtt” ember lazább együttélését jelenti, akik élvezik egymás társaságát és szabadon mozognak az otthon és a nagyvilág között. Akik otthon a feltöltődést, az összetartozást, a külvilágban pedig élményeket, kihívást, a teljesítmény örömét szerzik meg.

Különösen nehéz az elsőszülött kamasz helyzete, hiszen ebben is ő a jégtörő hajó: a szülő rajta tanulja meg, hogyan kell fokozatosan, csúszómérték szerint kiengedni a kezéből a befolyásolást. Sok szülőt pánikkal tölt el, ha gyermekét immár rá kell bízni az addig átadott nevelésre és működési módokra. Mások a mai gyerekek talpraesettségére hivatkozva egy laza mozdulattal odadobják a gyeplőt, sokszor egészen korán, a serdülés vagy az önállóság első jelei láttán. Ezeknek a fiataloknak sokszor az elhanyagolás és útvesztés lehet a sorsa, hiszen tizenéves korukban már nem részesülnek nevelésben, csupán a számítógép, a tévé és az osztálytársak által.

A kamaszt is lehet és kell nevelni, csak másként. Fölülről biztosan nem, kioktatva, dirigálva, leckéztetve nincs esélyünk, hogy hassunk rá. Azzal sem járunk jól, ha gyereknek kezeljük a serdülőt - hisz ezt az egy törekvést szolgálja minden perce, minden lélegzetvétele: hogy megélje és megmutassa, hogy ő már nem gyerek. Nevelhetünk viszont példaadással, azzal, ha vállalható, követhető, hiteles életet élünk, ha az emberi, szakmai vagy erkölcsi teljesítményünk olyan, amit ő őszintén meg tud becsülni. Nevelhetünk azzal, ha felnőtté avatjuk és felelősséget teszünk rá, ha megbízunk benne, ha helyzetbe hozzuk ahhoz, hogy imponálni tudjon: nekünk, saját magának, a társainak. Nevelhetjük azzal, hogy úgy beszélünk vele "mint férfi a férfival" - hogy tiszteletet mutatunk és megelőlegezzük azt a baráti viszonyt, amely jó esetben majd a gyermekünk felnőtt korában összefűz bennünket.

Az ölben üléstől a felnőttségig vezető út hosszú. E fokozatos átmenet során hasznos vezérelv lehet, ha a gyermek épp annyi szabadságot kap, amennyi érettséget mutat. Ezt az elvet aztán vele magával is tudatosítani lehet - hasznára lesz, ha elkezd úgy gondolkodni, hogy az érettség presztízskérdés. A folyamat során pedig neki is, és a szülőnek is megkönnyíti a dolgát, ha világosan kimondott megállapodásokra, „szerződésekre” támaszkodhat. A szerződést a serdülővel közösen formáljuk meg, úgy, hogy az az ő igényeivel is számoljon. Így bízhatunk benne, hogy a megállapodást ő is magáénak érzi és szívből vállalja.

Szülőként meg kell szoknunk, hogy ez a korszak nem állandóságot ad, hanem egy folyamatos, fokozatos, többé-kevésbé szabályozott átmenetet. Az átmenetnek viszont nem kell pánikszerűnek, kaotikusnak lenni - vehetjük humorral, élvezettel, sőt, büszkeséggel is. Könnyebben megy ez olyan családokban, ahol kezdettől, egészen csecsemőkortól a tiszta kommunikáció jellemző, ahol gyerekek és felnőttek egyaránt azt érzik, hogy igényeiket nyíltan közölhetik, és ezeket a családtagok józanul, türelmesen egyeztetik egymással és a realitás határaival. Könnyebb ott, ahol bevett szokás a szívből vállalt megállapodások kimondása és betartása.

Serdülő gyermekünknek ugyanúgy szüksége van emberi melegségre, mint a kicsiknek, csak jóval szűkebbek a csatornák, amelyeken ez áramolhat. Nem a szülő: legalábbis egy ideig a kortárscsoport az első számú partner. Ettől függetlenül a kamasz nagyon szeretné, hogy a szüleivel is fenntarthassa a jó és tartalmas viszonyt. Ezt az újfajta kapcsolatot azonban ő maga sem ismeri vagy érti még: hiszen új szerepből, új látószögből neki is újra meg kell ismerkednie saját szüleivel, akik szintén alig ismerik azt a növendék férfit vagy nőt, aki immár a körükben él. Jó, ha feltesszük magunknak a kérdést: van-e bennünk kellő kíváncsiság, tisztelet és elfogadás a most születő új egyéniség iránt? Felkészültünk-e rá, hogy majd teret és felhatalmazást adjunk neki magunk mellett a felnőttek világában? A kapcsolat újraalakítását a szülőnek kell megsegítenie. És a legfőbb megfontolás itt sem más, mint eddig: "első a kapcsolat". Türelmesen keressük meg azokat a csatornákat, hullámhosszakat, ahol a serdülőnek jól esik kapcsolódnia. Ha ez a téma Bajnokok Ligája, vagy a Forma-I, akkor beszéljünk arról. Ha az autóban nyílik meg, akkor autózzunk, ha a horgászbot mellett, akkor horgásszunk, ha sütés-főzés közben, akkor süssünk és főzzünk. Ha egy ideig csak a gyakorlati törődést fogadja el – az ételt, a tiszta ruhát, fuvarozást – ne erőltessük a "minőségi időt" - éljünk ezzel a csatornával. Ha pedig végre bejárást találtunk serdülő gyermekünkhöz, minden mást tegyünk félre, és örüljünk, hogy esélyt kaptunk megint egy kicsit táplálni a kettőnk szövetségét. Ne rongáljuk a kapcsolatot: ne csapjunk le az alkalomra, hogy kritizáljunk, elemezzünk, „osszuk az észt”, ne adjunk kéretlen megoldásokat a problémáira, ne kérdőjelezzük meg a hozzáértését, ne használjuk ki a pillanatot arra, hogy végre bevigyük elvárásainkat és normáinkat! Egyáltalán: legjobb, ha ellenállunk a kísértésnek, hogy bármi saját „hozzáadott értékünk” legyen a beszélgetéshez. A legnagyobb hozzáadott érték az, ha egy elérhető szülőt nyújtunk neki: ha meghallgatjuk őt és biztosítjuk a megértésünkről, figyelmünkről, elfogadásunkról. Ha egyszerűen megadjuk neki a "jót dumáltunk" élményét. Minden ilyen beszélgetéssel tovább erősödik a kamasz bizalma és elégedetten konstatálhatja, hogy „mégiscsak jó arc” szülője van neki. Ha elfogadók és hitelesek vagyunk, vagányak és humorosak, érdekesek és vállalhatóak, serdülő gyerekeink hálásan megőrzik velünk a kapcsolatot és ez óriási előnyt jelent nekik az életben való elinduláshoz. Így mi szülők is tovább gyönyörködhetünk annak a ragyogó, életrevaló, okos, szép fiatal embernek az indulásában, akit neveltünk.